Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Racine: Phaedra

 

RACINE : PHAEDRA
(1677)
Fordította : Somlyó György

A XVII. század alighanem a drámatörténet legváltozatosabb és legérdekesebb korszaka. Alapjaikban különbözõ, s mégis hasonlóan értékes drámai formák aratnak - csaknem egyidõben - színpadi diadalt. A századfordulón még az Erzsébet-kor nyitott szerkezetû, jelenetekre tagolt, térben és idõben szabadon mozgó shakespeare-i dramaturgiája hódít. A század derekán már a regényesen cselekményes, filozófiai és vallásfilozófiai mondandóktól terhes spanyol barokk dráma ér fejlõdése csúcspontjára Lope de Vega és Calderon életmûveiben. Racine - hetvenes évekbõl származó - tragédiái pedig a klasszicista ízlés szabályos drámaszerkesztésének legtökéletesebben megvalósult példái.

KELETKEZÉS, SZÍNHÁZTÖRTÉNETI ADALÉKOK
Racine Phaedrája a francia klasszicista ízlés virágkorában került színpadra. Abban az évtizedben, amikor Molière még alkotott, s újra játszhatta már a betiltott Tartuffe-öt; amikor Boileau rendszerbe foglalta - fõként Racine mûveit tanulmányozva - a drámaírás szabályait; amikor tetõpontjára ért tehát a zárt szerkesztésû drámaforma fél évszázados fejlõdésének története. 1631-ben fogalmazta meg elõször, egy - a korában jelentõs - drámaíró, Jean Mairet a hármas egység (azonos helyen, hozzávetõlegesen egy nap alatt lejátszódó, egyetlen szálon futó cselekmény) dramaturgiai törvényét. A szigorú dramaturgiai modell kialakulása, és Boileau kodifikációjáig (Art poétique, 1674) ívelõ népszerûsége több, egymástól független okra vezethetõ vissza. Egyfelõl a század gondolkodásában egyre inkább felerõsödõ racionalista világszemlélet következménye: elég csupán a Descartes-i, matematikai alapú módszerre utalni. Másrészt segítette a szabályos drámaszerkezet népszerûsödését az is, hogy az antik értékekhez vonzódó korszak félreértette az irodalmi bibliaként tisztelt Poetikát, Arisztotelész mûvét. De tükrözte e szigorú dramaturgia az abszolutista királyi hatalom megteremtésében csúcsosodó társadalmi rendcsinálás és egységesítés elvét is. Utóbbit Richelieu vitte végbe, mikor könyörtelenül szabályozta a nemesi csoportosulások cselekvési körét. Egységesítõ törekvéseinek egyik jellemzõ megnyilvánulása épp az irodalom és nyelv szabályozására alapított Francia Akadémia (1635) lett.
Az ésszerûséget és a valószerûséget igényelte tehát a klasszicista konvenció, és ennek megfelelõen alakult a korszak színházmûvészete is. A barokk helyszínváltásaihoz igazodó szimultán díszletet felváltotta az elõadásnak végig keretül szolgáló palota-díszlet. Állandó színháztermeket és társulatokat hoztak létre. Közülük emelkedtek ki Párizs legrégibb színházának, az Hotel de Bourgogne-nak színészei, Molière csapata és a Marais negyedben mûködõ társulat. E három színészkompánia olvadt össze Molière halála után, s hozta létre a Comedie Francaise-et, a francia nemzeti színházat (1680). Színpadtechnikai megoldásaikban az olasz színház hagyományait követték a klasszicisták, s a század közepétõl már süllyesztõket és egyéb színpadi gépezeteket is alkalmaztak.

MÛFAJ, TÉMA, SZÖVEGFORMA
Feltûnõ jelensége a klasszicista tragédiának - a hármas egység elve mellett - a darabokat bevezetõ tanulmányszerû elõszó és a verses forma. "Egy tragédiát sem írtam, ahol az erény annyira kitûnnék, mint éppen ebben" - írta bevezetõjében Racine. Megjegyzése a klasszicista dráma didaktikus célját jelzi. A horatiusi elvekhez igazodva ugyanis, a francia színpad nevelni akar, mégpedig morális szinten. Legfõbb üzenete, hogy a szenvedély csak megzavarhatja a kötelességet. Hõsei társadalmi szerepüknek megfelelõen, s nem érzelmeiktõl vezérelve cselekszenek. Ha nem tartják be ezt az alapszabályt, akkor sorsuk - Phaedráéhoz és Hippolytoséhoz hasonlóan - tragikusra vált.
Racine ekképp folytatja elõbbi gondolatát: "A legkisebb hibák elnyerik benne szigorú büntetésüket; a bûn puszta gondolatát éppoly szörnyûségesnek mutatja, mint magát a bûnt. A szerelem gyarlóságai valódi gyarlóságként tûnnek ki benne; a szenvedély szerepeltetése csak arra való, hogy megmutassa a zûrzavart, ami belõle származik." Gondolatmenetén érzékelhetõ az akaratszabadságot tagadó janzenista iskola hatása, de magyarázatot találhatunk arra is, miért felelt meg a katolikus klérusnak - szemben Molière darabjaival - Racine szemlélete.
Euripidész Hippolytoszról szóló, mitológiai tárgyú darabjában talált megfelelõ témát mondandója megfogalmazásához Racine. Hasznos szemügyre venni a két azonos tárgyú dráma különbségeit. Már a klasszicista tragédia címválasztása is jelzi Phaedra alakjának hangsúlyozását. Racine darabjának középpontjában a címszereplõ lélektani ábrázolása áll. Fordulatos cselekmény helyett a címszereplõ bensõ világát, érzelmeit mutatja be. A királynõ és tiltott szenvedélye kerül a játék középpontjába, lelkiállapotának különbözõ szakaszai tárulnak fel az események során. Phaedra elõbb megosztja elnyomott szerelmének titkát bizalmasával (Oinone), majd férje halálhírét hallva vallomást tesz nevelt fiának; a férfi visszautasítása után nem menti fel õt Theseus elõtt, és sértett önérzete miatt (Aricia) nem segít a vádolt és számûzött Hippolytoson; öngyilkosságra szánja el magát, s halála elõtt megvallja bûnös szerelmét.
Racine páros rímekbe szedett, hatos léptékû alexandrinusai a francia színpadi nyelv remeklései közé tartoznak. Tragédiájában a lélekrajzra, s nem a cselekményre összpontosít. Mindent költõi képekben gazdag párbeszédeire bíz a színpadon, így magát a drámai nyelvet alakítja cselekménnyé, hiszen minden akcióját elmesélteti hõseivel. Az események a színfalakon kívül történnek, s a nézõ a dikcióból értesül róluk (Oinone és Hippolytos halála). A párbeszédekben megfogalmazott tettek pedig lehetõséget biztosítanak a hármas egység szabályainak hibátlan és elegáns betartására.

DIDAKTIKAI MOZZANATOK
Phaedra sorsában a korszak legfontosabb dilemmáját tárgyalja Racine: a szenvedélybõl és a kötelességbõl fakadó magatartásformák szembenállását. Hasonló alapkérdést feszeget Corneille Cid címû, négy évtizeddel korábbi darabja is. Ott is a státusz - megszabta magatartásforma és a szenvedély - diktálta tett között kell választania a fõszereplõ szerelmespárnak (Rodrigo és Xiména). Mindketten becsületük megvédése, rendelt szerepük mellett döntenek, így a barokkos cselekményû darab fordulatai után sorsuk révbe ér. Corneille ajánlja tehát nézõjének a státuszból eredõ magatartást, Racine azonban parancsba adja ugyanezt, hiszen a szenvedélyt választó királynõt és nevelt fiát pusztulással bünteti. Phaedra tragikus vétke Hippolytoshoz fûzõdõ szerelme, utóbbié pedig vonzódása apja ellenfeléhez Ariciához. Mindketten megszegik társadalmi helyzetükbõl adódó kötelességüket, elragadja õket szenvedélyük, és ez, Racine erkölcsi tanítása szerint, törvényszerûvé teszi tragikus bukásukat. A klasszicista drámában legalább olyan intenzitású érzelmek jelennek meg, mint az Erzsébet-kor történeteiben, de itt nem azok kiélése, hanem visszafojtása a cél. Ha mégis kitörnek a szenvedélyek, akkor nem maradhat el a tragikus befejezés.

SZERKEZETI MOZZANATOK
A klasszicista dramaturgia szabályainak megfelelõen, öt felvonásra tagolja tragédiáját Racine.
Az EXPOZÍCIÓból kiderül, hogy Theseus, Athén királya, fél éve távol van hazájától. Felesége, Phaedra megvallja Oinonének nevelt fia iránt érzett, visszafojthatatlan szerelmét. Hippolytos - szintén bizalmas kísérõjével osztja meg titkát - azonban családja ellenségébe, Ariciába szeretett bele.
Theseus halálhíre alapjában változtatja meg a szereplõk egymáshoz fûzõdõ kapcsolatait. Két vallomásban bomlik ki a drámai ALAPSZITUÁCIÓ. Elõbb Hippolytos vallja meg érzelmeit Ariciának s nyer kedvezõ választ. Ezt követõen Phaedra tárja fel szenvedélyét mostohafia elõtt, aki elutasítja közeledését. A királynõ feltárulkozásában közrejátszik, hogy Oinone meggyõzi, el kell foglalnia a megüresedett trónt. Szégyenletes szenvedélye az új helyzetben bûntelenné válik.
Theseus partraszállásának híre lendíti elõre a drámai BONYODALMAT. Phaedra, félvén a megszégyenüléstõl, ismét az öngyilkosság gondolatával foglalkozik. Egykori dajkája azonban felajánlja, hogy megelõzve Hippolytos esetleges lépését, bevádolja a fiút apjánál. A királynõ nem ellenkezik.
Theseus Hippolytosra támad, s mivel az, a lovagiasság szabályai szerint, elhallgatja a teljes igazságot (mostohaanyja vallomását), megátkozza és számûzi fiát. Phaedra már-már bevallaná Théseusnak vétkét, és ezzel felmentené Hippolytost, ám megtudja annak vonzalmát Aricia iránt, és sértett büszkesége visszatartja a vallomástól. Dajkáját teszi felelõssé végzetéért, és elkergeti.
A zárófelvonásban teljesedik ki a KATASZTRÓFA. Elõbb Oinone öngyilkosságáról értesülünk, majd Hippolytos pusztulását beszéli el Theramenes (tengeri szörnnyel harcolt a királyfi, mikor kocsijának megvadult lovai halálra taposták). Végül Phaedra mérgezi meg magát. Haláltusájában felmenti Theseus elõtt fiát, és bevallja vérfertõzõ szerelmét. A király megbûnhõdik átkáért: egyedül marad.
A VÉGKIFEJLET során lányává fogadja egykori ellenségét, fiának szerelmesét, Ariciát.

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.