Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Juliannák, ne legyetek soha hamvadó jácintok!

2013.07.06

 

 


Anyai nagymamámat már, mint Pálfi Mikó Antalné Takács Juliannát ismertem meg. Vagyis, erősen túlzok, ha azt mondom, hogy volt valami közünk egymáshoz, mert a hatvannyolcadik életévét is betöltötte, mire megszülettem. Nem sok emlékem van róla, s azok sem egységesek, sokkal inkább a felfeslő selyem anyagához hasonlatos szálacskák: sehogyan sem lehet normálisan elvarrni őket.
Mint a harangszó mély sírása kongott a távolba a hangja, s ugyanilyen módon nyelték el a ház boltozatai szavait. Dérvirágos telek, hatalmas dunnák és a föld illata hatott át mindent, ahol járt. És nehezen találta egykori szűzies orcája mását, hiába nézett a házi áldás alatti tükörbe nap nap után, hiszen sem László fiát, sem Julianna nevű lányának bájait nem adták vissza a folyók, ahová azok szerelmi bánatukban vetették magukat.
Édesanyámat negyvenedik esztendejét betöltve hozta a világra, ami abban az időben szentségtörésnek számított, s a még mindig élénk, tevékeny, régiségkereskedő testvérére, Zsófiára bízta. Az Ő emléke ma is itt él bennem minden vitalitásával, érdeklődési körével együtt. S végül neki köszönhetem, hogy Debrecenbe költöztek az őseim, s én már ebbe a városba, egy egészen más mentalitásba születhettem bele.
Nagymamáról csak a fekete kendője, bakacsin öltözete és a jácintok jutnak eszembe, semmi több. Nem szerettem, mert nem ismertem, de azt mesélték a Szüleim, hogy anno úgy megharagudott rájuk, amiért összeházasodtak, hogy Papóval, az igazemlékű - főként a pántlikás lovas szüreteken élénk - Nagyapámmal még az esküvőjükre sem mentek el. Mekkora szégyen volt ez akkoriban! Soha egy pillanatig nem lepődtem meg azon, hogy, mikor elköltözött abba a másik világba, soha többé nem beszéltünk róla, de még a sírjánál sem gyújtottunk egyetlen szál gyertyát sem.
Egyetlen dolgot azonban mégis belénk plántált: a jácintok szeretetét. Tavasszal, mintha egy hatalmas szőnyegrét közepén volnánk, úgy hemperegtünk a virágai között. És az ablakon túlról a kék szemek úgy ragyogtak ránk, mint mikor a csillagok hullanak az augusztusi égről, akár a felhők szoknyájának millió fodrai, és egyre csak nyugtalanul záporoztak kifogyhatatlan könnyei.
Édesanyám virágos kertjének tavaszi zsongása is jácintos pázsittá alakult, míg élt, akár az enyém.
Néha, mikor a kertemből haza hozok egy-egy csokrot, felsejlenek ezek a képek, s, ahogyan elenyészik a vázáim dísze, az a furcsa, fanyar, feledhetetlen illat velem marad. Ekkor olvad le az Égből a kékbe öltözött összes hóhab, s érzem, hogy valahol a zajló lelkek között ismét megszakad Julianna nagymama sóhaja azokért az életekért, akik idő előtt mentek a messzeségbe csalóka látszatokért.
És nem tudom miért, de, ha kilépek, tömjénillatúakká válnak a rétek, akármerre járok is. 

 

M. Fehérvári Judit

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.