Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Írásaim 1.

2017.05.07

Huszonkszin

 

Naplórészletek 2005-ből

 

Debrecen, 2005. március 23. (Viszonylag jó idő: tavaszias):

Az életemnek azon szakaszához érkeztem (tizennégy év), amikor úgy gondolom, Naplót kellene írnom. Mivel fogalmam sem volt róla, mit szoktak Naplónak nevezni, belekukkantottam anyáéba. Közben megtaláltam a „dugi” pénzét.

Az a lényeg, hogy azt írta le, ami vele történt, az érzéseivel fűszerezve. Ezért én is valami ilyesmit fogok Naplónak nevezni. Ma szerda van, a szünet előtti utolsó nap, busszal mentünk a suliba, mint mindig. 4Y vagy 4-es és 30-as. Az előbbi mindig tele van, az utóbbi nem mindig. J

Debrecenben élünk, két szobás a lakásunk, de, amennyi cuccunk van, akár öt is lehetne! Van egy Anyukám, aki tanár (magyar, történelem, etika, tánc-és drámapedagógia, orosz) és egy macskám: Bodóházy Bodó Marcipán Settenkedő Morc, aki sziámi és bűn rossz. A pillanatnyilag érvényes kapcsolataim interperszonális táblázatát másik oldalon tárolom, mert szerintem úgyis változni fognak a dolgok (Pl. remélem, hogy a nevelőapám elillan… Anya megígérte, hogy elküldi!).

Ott tartottam, hogy iskolába mentünk, mint mindig. Az első óra matek volt (A matekot nem nagyon szeretem, de a geometria egész jó!).

A matektanár Anikó néni (A régi nyolcadikosok „Macának” nevezik…) olyan macás, s a fiúk odavannak érte. Geometriáztunk, de nem nagyon kötött le, Meli történeteit olvastam. Meli az egyik osztálytársam, a teljes neve: Bodnár Melinda Petra, s hisz a boszorkányokban. Hatodikban barátnők voltunk és írónő akar lenni, ha felnő. Én másképpen írnék a helyében: nincsenek befejezések és faviccszerű minden irománya. Például ezt olvasd el: „Nyuszika megy az erdőben, egyszer csak FOTEL.”! Ennyit Meliről.

Huszonkszin… Amúgy, ha kíváncsi vagy, miért lett ez a neved, egyszerű az oka. Azért, mert ma délután Zsófival és Anettel bementünk a Százasba, venni akartam egy füzetet, az volt fölé írva: „Fényes borítós füzet: 65 Ft”, s, amikor a pénztárhoz mentem fizetni, 29 Ft-ot kértek, hát így lettél te: „Huszonkszin”.

A matekóra első felében az volt a téma, hogy Anikó néni tegnap az Aquaticumban volt. Én is jártam és csobbantam ott, mert a Víz Világnapja volt, s gondolom, ezért szervezett a suli is élményfürdőt. Minden csúszdát kipróbáltam, az egyikbe „kellemesen” be is vertem a fejem, és még mindig sajog. A legjobb a Kamikaza vízesés volt, végig Noncsival voltam. Noncsi a barátnőm. Sokan nem szeretik, de kedves pedig, de csak ahhoz, akit ő is szeret.

Az iskolában a második óra töri volt. Anyukám tanítja, örülök, hogy nem más, néhány osztálytársamnak ő a kedvenc tanára. A nap folyamán még Márk, aki tizenhét éves, s negyedjére hetedikes, s éppen az én anyukám buktatta be az osztályunkba, bekente a technika terem tábláját szalonnával, iszonyú bűz terjengett, de Zsuzsa néni a technikatanár mégsem tudta, mitől… Márk amúgy iszik és cigizik is, de nem olyan hülye, mint, amilyennek tetteti magát. Ha felnő, sokra viszi majd, mert nagyon kreatív.

Mellesleg, a felnőttek furcsák! Soha nem akarok felnőtt lenni, vagyis, a mostani látásmódommal igen, de, ha megváltozna, akkor nem! Megfordult bennem a gondolat, hány gyereket szeretnék: egyet vagy kettőt, de mindenképpen fiút. És legyen vagy legyenek vagy nagyon rosszak vagy nagyon jók (Ilyennel még úgysem találkoztam, de talán van ilyen is…). Különben az idén megtanultam jégkorizni, csak éppen a legelején egyszer nagyon beégtem. Úgy estem el, hogy fogtam a korlátot és kicsúsztak a lábaim, de ennél még égőbb volt, amikor Roland és Sanyika előtt estem el. Szabó Sándor nagyon jó barátom volt. Mindent elmondhattam neki, és nem kellett félnem, mikor mondja vissza, és szerintem ő is így érzett. Sokat kerékpároztunk együtt és szinte minden egyes napon nálunk volt (Az anyukája ritka nagy hárpia!). Csak a többiek elkezdtek bennünket szívatni, hogy „szerelmesek”, ezért vége lett a barátságunknak, amit később meg is bántam. Szilágyi Roland pedig az én „szerelmem”. Na, jó, csak tetszik. A tesója, Kitti, akivel drámára együtt járunk anyához, azt mondta, hogy Roland szerint én „nádszálkisasszony” vagyok!!!???

A drámával sok előadásunk volt már. Tavalyelőtt a Hétfejű tündért adtuk elő, aztán a Mit ugrász hideg? és a Kutya következett (Ezekben én voltam a főszereplő), majd a Mézga Géza rajzfilmet tácjátékosítottuk meg, a Május 35-ben én voltam Negro Kaballo, az érettségizett állás nélküli görkorcsolyás ló. Most a Dzsungel könyvéből a Nyitányra tanulunk egy tánckorreográfiát, s A rátóti csikótojásban pedig én leszek a mesélő.

Na, elfáradtam, megyek legózni. A lego a legnagyobb szenvedélyem amúgy.

 

Debrecen, 2005. március 26. szombat:

 

Nem vezettelek! Bocs! Bocs! Bocs! Na, jó, a legfontosabb eseményeket leírom. Eszter néni, az egykori zongoratanárnőm egyfolytában hozzánk jár. Állandóan elmeséli, milyen rossz a házassága, meg, hogy most nagyon depressziós, mert a németországi szeretőjével (Ezt nem így mondta…) volt egész nyáron, de most csak sms-ezni tudnak, mert a hapsinak felesége van. És csak úgy azt is elmesélte, hogy a férjének zabigyereke van egy másik nőtől. Nem semmi… Persze, az én hibám, miért lógok állandóan anya szoknyáján?! Mert szeretem, szeretek vele bicajozni, meg együtt lenni. Amúgy ma moziban is voltam Melivel. Megnéztük a Balszerencse áradását. Nagyon jó volt, bár egy kicsit félelmetesebb és szomorúbb annál, amit olvastam. Ma anya megvette nekem a Harry Potter és a Főnix Rendje című könyvet, azonnal bele is fogtam az olvasásába.

 

 

 

 

Debrecen, 2005. április 22. péntek:

 

Darren Shan dedikáláson voltam, ahol akkora sor volt! A végén nem én álltam sorba, hanem anya! J Inkább játéktermeztem. Ahhoz nagyon értek! J

 

Debrecen, 2005. május 28. szombat:

 

MEGASZTÁR KONCERT!!!

Tök király volt! A repülőtéren rendezték meg a légi karnevált és a koncertet is. Ez tök raj volt, mert mi a reptértől nem messze lakunk (Annyira…). Így biciklivel mentünk, de így is hosszú volt az út. Állati mázlink volt, mert nem volt jegyünk, de a bicaj miatt nem is kérte senki sem!!!

Három autogrammot is begyűjtöttem, mert a színpadtól olyan egy méterre álltam csak.

 

***

 

Zsófi 17 éves koráig őrzöm a Naplóit, de csak ízelítőül válogattam be ide a kezdeteket. A Naplójaira amúgy a múlt héten bukkantam rá, s nagyon meglepődtem azon, milyen érzékeny, érett és a világra mennyire nyitott volt egészen kis korától kezdve. Ezzel egyébként tisztában voltam mindig is, de akkor is nagyon jó volt ezeket az írásokat olvasnom, mert visszavarázsoltak a múltunkba, s olyan érzéseket generáltak bennem, mintha még mindig 2005 lenne… És, ha így volna, ez a könyv egészen biztosan nem ilyen lenne, mert látnám a jövőt is, s minden erőmmel megakadályoznám, hogy ez, ami Zsófival történt 2016-ban, valósággá legyen…

 

(Zsófia Édesanyja)

Kultúrnap

 

(Műfaj: naplószerű)

 

Először a Kiscelli Múzeumba akartam eljutni, egy kiállítás megnyitójára… Felszálltam a Kolosy téren, tökre örültem, hogy ráérek elindulni (mert öt percre lakom onnan). Na, és hát a busz elindult, megállók meg minden és mire észrevettem, megint a téren voltam… Irtóra ideges lettem, merthogy alig volt már időm. Másodjára kérdezősködtem és így szálltam le végül időben. Eszméletlenül esett a hó, fújt a szél, mentek az autók én meg majd elaludtam (tekintettel arra, hogy Y-nal végig sétáltuk és dumáltuk az éjszakát, kellett nekünk nem az Astorián bort venni, de hát a fene gondolta, hogy a II. kerület szíveskedik 11 után nem kiszolgálni bor utáni szomjunkat, pedig igazából boros kólát akartunk csak…). Na, ott tartottam, hogy leszálltam valahol a világ szélétől öt percnyire és elindultam… Nem is tudom, mire számítottam, hogy elém jön a Kiscelli? Mindenesetre nem akart elém jönni, tehát megint eltévedtem, majd megkönyörült és egyszer csak ott termett! Szép nagy, ódon épület (de valamiért nem kedvelt meg és én sem őt).

A kiállítás? Az igazság az, hogy én nem ismertem ezt a „Halast”. Csak úgy betoppantam. Meg különben sem szeretem a megnyitókat (akkor sosem arra figyel az ember, amire kellene). Jobban szeretek egy kiállítást egyedül végignézni, jó sokáig elidőzni, hagyni, hogy beszélgetésbe hívjanak a kiállított alkotások. Na, most mindenki szó szerint beszélgetett mindenkivel, csak a tárgyak hangját nem hallottam meg… Pedig utólag visszagondolva kiabáltak ám azok a fotók és installációk (Igazán meghallhattam volna a hangjukat…)!

Volt amúgy egy székes project. Szeretem a székeket, jó alapanyag… Emlékszel a Nyílt tengererre, amit hárman csináltunk? X. kikötötte, hogy csináljunk jelenetet, de kötelező széknek benne lennie…, meg Z-vel is próbáltunk egy másik jelenetet székekkel. Elfordít, dob, felemel, megemel, elborít, eltör, rááll, alááll (?) összetesz, egymásra borít etc.. Meg volt az az előadás, csak a „díszletét” láttam, a sarokban rengeteg pódiumos szék egymáson. Igen, azt hiszem, szeretem a székeket… Meg voltak fotók, tudod, van olyan, hogy két házat összeépítenek, és az egyiket idővel lebontják. Na, akkor ám ottmarad a „nyoma” a másik épületen… Azért ez szép… Mármint, ha belegondolsz. Ezt nem folytatom most jó? Majd egyszer máskor, mert túlságosan belemennék.

A Kiscellit hátrahagyván fogalmam nem volt, hogyan fogok elvetődni a Trafóba, egy óra alatt, a város másik végébe… Nem tudom, hogy jutottam el, én csak mentem… Egy busz szembejött velem én meg felszálltam rá (ha már jött, miért is hagyjam elmenni?). Kiderült közben, hogy az a busz merő véletlen, hogy felém közeledett (tudod, az a sztrájk utáni napokban volt és még nem állt minden a helyére), és nem is az az útvonala… Minden utas rémülten kérdezte, hogy ugyan ez a járat megáll-e a Margit hídnál? Megállt. Ezt onnan tudom, hogy én is ott szálltam le. Innentől sima ügy. A jó öreg villamos végigdöcögött az útvonalán; Trafó (közben vettem csokit, nem bírtam tovább a hajszát). Egy csomó ember, még ismerősök is.

Az előadás? A sárkányok melankóliája. A cím király, de ezen kívül… Bevitt egy iszonytatóan jó fej sorstárs, aki meg akarta nézni. Hátsó sor. És izgalom és hát nem akarok róla beszélni… Nem volt szünet. Végig kellett nézni. Haza.

Igazából értelmes nap volt: tudom már, hogy bárhova el tudok jutni, bárhonnan!

 

Budapest, 2010. Január 30., szombat

 

Jég

 

(Műfaj: szösz)

 

Azt hiszem, pályát tévesztettem. Jégszobrász leszek. Leolvasztottuk itthon a fagyasztót. Túl sok a jég.

Az jó, nem? Jeget beszerezni amúgy drága lenne, a mi hűtőnk meg kitermeli. A kezem meg bírja a hideget. Csak még azt nem tudom, hogy a kiskéssel, vagy a nagy batárral csákányozzam…, meg azt sem, hogy a fazékba vagy a lavorba tegyem a jeget. A többi sima ügy, nem? Egy szobor könnyen megvan. Csak csitt-csatt és kész. Mondjuk, megcsinálom a régi császárok, politikusok, királyok fejeit… A maiakkal fogom kezdeni. Aztán már nekem senki nem mondhatja, hogy nem csináltam művészet! Elvégre kortárs lesz, mert politikussal kezdem és hát az anyag, a jég meg viszonyulni fog a tartalomhoz… Érted? Politikust jégből, szó szerint fagyos tekintettel és szépen lassan elolvad, ahogyan a választások közelednek… Tuti siker! Kár, hogy társasházban lakunk, a sok jég nem fér el sehol sem… Lehet, hogy mégis csak hagyom az egészet úgy, ahogyan van, a fagyasztóban…

 

Budapest, 2010. Január 30., szombat

Vonat-szimfónia

 

(Műfaj: szösz)

 

Kezdjük ott, hogy felszállsz. Vagyis, tegyük fel, hogy eléred a vonatod és felszállsz (Mondjuk még valamiféle jegyed is van.). Tehát, utazol a másodosztályon (elsőre nincs pénzed).

Egybenyílt tér, gyanús ülések… Előtted fiatal srác, bealudt. A táskáját fogja, ennyi az összes szükséglete, amúgy semmi extrém. De melletted… két nénike, az egyik enyhén előrehajolva, átéléssel a szemében (hogy végre valaki meghallgatja) és magyaráz, vége nincs szövegeket, hol a tepsis rántott húsról (?!), hol meg az X.-sorozatról… Időnként hagyja megszólalni a szemben ülő társát, de akkor megint elfolytja valami életbevágó történettel. Odébb egy pasas, alvást tettet; az a tettetős fajta: fekete felső, fekete nadrág, de nem ügyvéd vagy ilyesmi (azok mindig olyan aranyosan, nyálukat csöpögetve szunnyadnak, persze nem a gyorson; azok nem vegyülősek), na, tehát ezt a faszit inkább nézném valami gyanús alaknak.

A kalauz? Több típus él belőlük… egy biztos: tutira csak mutatják, hogy ők milyen kemények, és a rend és törvény és stb., közben ők is ugyanolyanok, mint mi; ha jól meggondolom, asszem még sajnálom is őket.

Kispusztanyergesről mész Nagytetőférgesre.

A megállóhelyek: felszállsz Kispusztanyergesen-Rőttönfőtt-Trótli-Szkalátosmálton-Apropél-Nagytető-Nagytetőférges.

A jegy nagyon drága oda-vissza, szóval könnyítesz a helyzeten: kitapasztalod, hogy a kalauz mindig Rőttönfőttnél jön (vagy előtte, de sohasem utána). Közben a srácnak a feje előttem olyan édesen lehuppant, azután vissza.

A fura, fekete cuccos alak leszállt (fehér dzsekiben?), de leült a helyére egy még gyanúsabb alak (munkásfajta). Ott tartottam, hogy a jegy és a kalauz, igen a lényeg: Trótliig veszed a jegyet. Egyszerű nem? A kalauz is ember, nem tud megjegyezni mást, csak az arcod, de azt nem, hogy meddig mész, tudja, hogy ellenőrzött és kész. Először még lehet benned némi görcs, de aztán megszokod: ezt lehet (Amíg egyszer meg nem szívod.). Tehát, ellenőrzött a kalauz. Van még valami fontos… Ez a jegykérdés nem a gyorsra értendő, tehát még tovább bonyolítom: kell helyjegy… Azt venni kell, nincs mese; különben büntetés, de baj van. Kitalálod?

Na, jó, segítek: a jegyet Trótliig veszed (automatik a helyjegyed is addig szól) és akkor most van gáz: Trótlitól nincs helyed (elvileg) és hát jöhet a néni-bácsi, hogy leüljön, a kalauz meg nézhet, hogy mi a szösz…, és ezért te a büfékocsiban utazol az elejétől kezdve…(akkor ülsz le, ha tutira van hely a vonaton, de a cuccodat akkor is jó előre biztonságba helyezed, már hogy ne kelljen kiállni a pakkodnak az esetleges „költözködéseket”).

Tisztára, mint egy összeesküvés, mi? Valahogy így… Azért ülsz a büfékocsiban, hogy ne tűnjön fel, hogy nincs helyed Trótlitól. Na, most ez a gyors, itt ülnek melletted. A büfékocsi amúgy nyugis, kivéve, ha péntek van…, akkor mindenki büntetést fizet és senkinek sincs helyjegye és mindenki büfézik… És akkor tudod meg az ország legnagyobb pletykáit, ha akarod, ha nem! Időközben melléd ül egy nő és szidja a srácot, hogy miért foglalt el két helyet (ugyanis nemrég bóbiskolva elterült). Jön egy néni (újabb) ezúttal nem a dumálós fajta, hanem a krákogós. Tele lesz a jó nagy kabin emberekkel és a velük járó bűzzel. Küzdés a helyekért (a srácot is felébresztik a másik ülésért). Egy tanárnő, onnan tudom, hogy dolgozatokat javít… Forgatónyomatékosat. Feldereng valami, de nem akarod kivilágosítani túlságosan az emléket, terhelik elég feleslegessel az agyadat, lásd a néni melletted (nem a krákogós, a másik benemállaszám típus) éppen Edit és János válásáról folytat beszámolót. Szegény János!

És szegény én, gondolod magadban, de lassan bedöcög a vonat Nagytetőférgesre és elfelejtheted az arcokat a vonatról, mert hát Nagytetőférgesen felszállsz a villamosra, ami persze tömve van és gondolkozhatsz jó előre, hogy hogyan fogod lepasszírozni magad, meg a hajléktalanféle bűzölgő bácsit melletted a pokolba kívánhatod, hogy miért is beszél magában. Meg aztán lemész az aluljáróba és nem tudod, hogy hogyan lesz ennyi ember egyszer csak, és mindegyiknek új arca van és új beszélőkéje, és hát gondolhatod akkor: „Ótejóég velük nem akarnék soha egy kabinban utazni!”

Aztán legközelebb felszállsz a vonatra és azt gondolod: ennél nem lehet rosszabb!

De félreértés ne essék, én szeretek vonatozni!

 

Budapest, 2010. Január 30., szombat

 

 

 

 

 

Infinitívusz

 

(Műfaj: naplószerű – Részletek)

 

„még ki lehet nyitni”

 

„Anyám beteg volt. De azt hiszem, igazán. Volt papagájkóros, meg azután a veséje is, de most nem ezekre gondolok, a legbelsőbbre értem a baját. Azt mondták neki régen: fóbiás. Hülye egy szó: fó-bi-a. Régen nem értettem, mi ez. A nagymamám, anya és én a vonaton ülünk, a vonat még nem indul (mellesleg, sima gyors), az utazóink feltéve, a vonatkabinban csak mi ülünk. A vonat megmozdul. Snitt. Anya leszalad, a vonat elindul, anya nincs fent, de a cipői igen. Nem értettem. Társasházban laktunk, földszinten, a nyílászárókon rácsokkal. Az én ablakomon kifeszítette a rácsozatokat. Nem értettem. Vendégségbe mentünk, liftes ház, nyolcadik emelet. Én lifteztem, ő gyalogolt. Nem értettem.

Volt egy alig vidéki, alig házunk. Kocsival mentünk kertet művelni anya barátnője, anya és én. Ahogy kiértünk a városból, s megváltozott a táj, szapora lélegzetvétel és sápadás és visszafordulás. Mindez anyáé természetesen. És sokszorozva sokszor. Értettem. Klausztro-és agorafóbia… Édesanyám nem tudott utazni, bezárta magát egy városba. Ott is csak azokon az utcákon járt, amelyeket ismert a múltjából. Bezárta magát a múltjába. Nem értettem. Snitt.” „… Anyával nyugisan éltünk akkor. Pénzünk nem hiszem, hogy nagyon lett volna, ezt abból sejtetettem, hogy utána sem nagyon volt, és magántanított, amikor csak lehetett. Szóval, ekkoriban reggel fel a buszra, korán indultunk, mert messze volt az iskola, aztán gyaloglás. A tömegközlekedési jármű mindig tele volt, én meg állandóan az ájulás szélén álltam, mert „alacsony a gyerek vércukor szintje.”. Iskola, majd haza. TV bekapcsol, magántanítvány jön, én magamban játszom, űrhajózok és szigeteket építek, néha házi feladat. Anya este meséket olvas, közösen találunk ki történeteket, amiket néha le is rajzolunk. Ha nem értek valamit, Füzesi Zsuzsa Beszélgetőkönyvét elővesszük, s megvitatjuk, mit gondol a problémámról maga a könyv. Hétvégén az ajtókat mindig bezártuk, s nem engedtünk be senkit sem péntek délutántól egészen hétfő reggelig. Ilyenkor együtt nézzük a TV-ben a reggeli meséket, játszunk a Hotel, majd később a Betűtorony társasjátékokkal, akkor eszünk, mikor kedvünk van, jókat alszunk, szóval, lustulunk, s élvezzük, hogy nem kell állandó taposómalomban lennünk: nincs busz, iskola, nincs semmi, csak vagyunk mi egymásnak.

Snitt.” „… szóval, BL a nevelőapám volt. Ami a mostohatesóm illeti, fiú volt, és minden hétvégén jött hozzánk „láthatásra” (hülye szó 2.). Közben elköltöztünk. Két háztömbbel arrébb. Lett egy nagyobb szobám, még így is nagyon kicsi, de legalább csak az enyém. Macskám is. Marcipán. Ez volt a rövidített neve: lány volt és sziámi csokoládé jegyű cica. A mostohatestvérem megtanított rendet tenni a játékaim között, amikor nálunk volt, az összes számítógépes játékot megszerezte, számítógépeztünk éjjel-nappal. Megölt száz orkot a Warcraftban, azután én is követtem. Olvasta a vámpírkönyveket, én is elkezdtem rajongani értük. A Darren Shan könyvekre anya azt mondta, hogy nem nekem valók, de azért mindet megvette, s együtt álltunk egy fél éjszaka sorban a Plazában, hogy legyen egy dedikált példányom is. Erre nagyon büszke voltam. Később ugyanezt az éjszakai sorban állást eljátszottuk akkor is, amikor a Harry Potter könyvekhez az elsők között juthattunk hozzá. Anya néha aggódott, mert kicsi voltam még szerinte ahhoz, hogy éjszakázzunk, meg ahhoz is, hogy ne aludjak, s félt is, hogy egyszer megállítja az autónkat egy rendőr, s baj lesz abból, hogy nem az álmok álmát alszom. De azért mindent megtett azért, hogy pótolja az apukám hiányát, amire BL a nevelőapám nem volt képes, de nagyon sokat tanultam tőle. Anyáéknak volt színházbérletük, engem soha nem lehetett becsalogatni a színházba sehogy sem. Nem mentem velük, mert féltem. Féltem a bábszínháztól is. Egyszer ott kellett hagyni a Fehérlófia mesejátékot, mert annyira megrémültem a jelmezektől. Ezután legközelebb nyolcadik osztályban mentem színházba, úgy rémlik, akkor tetszett, amit láttam. Egyébként semmi különös. Pontosabban, igen. BL nem csak színház, de filmrajongó is volt. Mindent tudott minden filmről, amit valaha is látott: a színészek játékáról, a kameraállásokról, a forgatókönyvről, a filmek zenéjéről, az összhatás miben létéről, a rejtett síkokról és mindenről. Simán taníthatott volna az SZFE-n! Amúgy Woody Allen volt a kedvence, s minden filmet, amelyben Koltai Róbert volt a főszereplő, többször is megnéztünk. Mindig talált bennük valami újat, amit addig nem. A 6:3 avagy, Játszd újra Tutti volt az egyik kedvence. És megvettük az összes filmes újságot, meg az összes színházról szólókat is. BL néha elsírta magát egy-egy film szépségén. A Gladiátor búzasimogatásain mindig. Utólag, úgy hiszem, anya mellett ő volt az, aki elindított azon az úton, ami a későbbi pályám meghatározta. Anya meg tanított. Engem is, mert nem akarta, hogy egyedül buszozzak. Így aztán a drámatanárom lett. És a beszéd-, a vers-és prózamondás és a kreatív drámajáték tanárom is. Azonnal három csoportba jártam, mert ennyinek volt a művésztanára. Mikor meg már nem volt elég a régebben szerzett bizonyítványa, akkor beiratkozott tánc-és drámapedagógusnak. Ha egy érdekesebb órája volt, engem is magával vitt. Igaz, ekkor már én akartam menni. Sok élményem van ezekből az évekből. Kedves emlékek, jó alapok. Anya azt szerette volna, ha festő leszek vagy animációs filmes. Később, mikor már az egyetemre jártam, egyszer azt mondta, ha most kellene valamerre terelnie, akkor karmester szeretné, hogy legyek, mert az a legszebb foglalkozás.  Felnőttek! Semmi sem jó nekik! Különben BL a konyhában is jeleskedett. Kitalált ételeket, amiket soha nem ettünk meg, jól elrejtettük a maradékot valahova, amíg ki nem tudtuk úgy dobni a szemetesbe, hogy ne legyen otthon. És minden egyes napon tízórait csomagolt anyának és nekem is. Hazafelé jövet azzal etettük a kutyákat, s jót nevettünk ezen anyával. Én, mióta megtudtam, hogy az állatokat megölik az élelmiszerért, vegetáriánus voltam. Anya meg büféző típus. Felsős koromban már egyáltalán nem étkeztünk a menzán, ha szerencsém volt, iskola után anya főzött otthon, ha nem, maradt BL konyhája. Anya amúgy minden egyes gyermeknapon kitalált valami szuper programot, de sem én, sem a mostoha tesóm nem rajongtunk a tömegért. Ezért aztán a Plázába jártunk a játékterembe, de előtte csak azért is megmosdottunk a szökőkutakban, mert az tilos volt. És anya is. BL erről nem tudott, mert nem szeretette a gyereknapokat, s amúgy is a nagymamámmal volt elfoglalva. Nagymamám már ekkor beteg volt.  Én a verekedős, gyilkolós játékokban voltam verhetetlen annyira, hogy egész tömeg nagyfiú állt már mögöttem, mert nem értették, ez, hogy lehet… A mostohatesóm az autósban volt verhetetlen. Ő sem szeretett „nagymama néninél” lenni, pedig neki nagymamája volt BL édesanyja. Szerencsére, csak a vasárnapi ebédeket töltöttük ott. Ja, igen… Meghalt a nagymamám… Nagyon sírtam… Nagyon-nagyon szerettem a nagymamámat. Snitt.”

„…Az ócskapiac. Lassan átalakultak a hétvégék. Szombat, vasárnap reggel hat óra: zsibogó. Árulni, cserélni, alkudni, venni, menni, apró dobozok, lomok, kincsek, antikváriumok, aukciók... A zsibi hétvégén büdös élet: rossz szagú emberek és nincstelen sorsok. Félkarú órajavító a második sorban, kolbász szag, „brekeke, de aranyos ez a kutya, brekeke…”Továbbá az én „drága kicsi angyalomos árusok”, ócskaságok, pribékek… Köztük én és a mostohatestvérem. Próbálunk olcsón vámpír könyveket előkotorni a szemétből… Néha porcelán vacakok, amiket akkor semmibe sem néztem, büdös, régi könyvek, amik hülye (hülye szó 3.) nyelven vannak írva, és nem értettem. Azután jöttek az aukciók, beadogattuk a hülye (hülye szó 4.) nyelvű könyveket, porcelánokat, festményeket, azután újabbakat, vettünk helyettük mást, eladtuk legközelebb azt is. Otthon egyre több könyv és lom lett. „Nézd hátul a példányszámot, a lap minőségét, a borítót, az évet, a kiadót stb.. „Figyeld a Herendit, a Zsolnayit, Hollóházit ne, az semmit sem ér, hacsak nem a…” „Bélyegből ne vedd meg azokat soha, mert…” Bútorból azt nem szabad, mert… Az a csillár jó lesz, de az a festmény hamis, mert…”. Profikká váltunk. Nevünk lett a „szakmában”, keresték a tárgyainkat, s pénzünk is mindig volt elég. Jöttek és mentek a tárgyak, csakúgy, mint a hónapok…”„… amikor középiskolás lettem, BL már nem volt annyira szervesen az életünkben… Sokat segített, de anyáék már nem éltek együtt. Azt kértem ballagási ajándéknak, hogy csak mi ketten éljünk anyával, s meg is kaptam. BL csak kocsival vitte anyát orvosokhoz vagy ide-oda. Segített és elvitte a cuccait. Ami a kocsikat illeti BL és anya először egy Trabantot, azután Lada Samarát, majd egy PEUGEOT-t vettek. És vásároltak „egy alig házat, alig vidéken”, ez azt jelenti, hogy anya pénzén vették. Miután BL látszólag már nem volt velünk, anya megcsinálta a jogosítványát. Suzuki Swift, „a mi autónk”, pedig sokkal jobban fó-bi-ás volt már és negyvennégy éves, de rájött, hogy másként a tíz méterre lévő boltig sem képes eljutni. A gimnázium reggeltől estig elfoglalt. Anya közben kórházba került. Tüdőgyulladás. Mellhártyagyulladás. Ornitózis. Anyáról lemondtak az orvosok. BL visszaköltözött addig, hogy vigyázzon rám az alatt a pár hét alatt, az alatt a pár hónap alatt. Jól megvoltam vele, ő soha nem esett nekem, hogy miért nem vagyok soha otthon. Kezdtem megszeretni, békésen megvoltunk akkor. Anya hazajött. Újév. Aztán még egy új. Anya ebben az évben is kórházba került. Dettó. Újabb kórház és kórház és kórház.  Anya két napja fekszik otthon, nem nagyon kel fel, nem akar semmit. Próbálom felkelteni, nem ismer meg, félrebeszél, megijedek, hívom a mentőket. A mentős nagyon paraszt a telefonban: „Mi baja? Mikortól? Mit? Hogy? Merre? Meddig?” Én már sírva válaszolok, de még mindig azt kérdezi: mi a tünete? Mondom, hogy fekszik, nem csinál semmit, félrebeszél. „De mégis mit csinál?” Mondom, semmit, jöjjenek Ki!  „De…” Anya megint kórházban több hétig. BL-t már nem akarom felhívni, az osztálytársaimnál alszom, és beteglátogatok. Ezután anya nem tudott egyedül lenni este. A sötétség rátelepedett, és félt. Mindig haza kellett mennem sötétedés előtt, vagy, ha nem aludtam otthon, mert mondjuk, osztálykirándulás volt, ott aludt nálunk a fogadott lánya, mert sürgősen beszerzett egyet. Később nekem is a fogadott tesóm volt már. Jó volt, hogy van. Tőlem kilenc hónappal volt csak fiatalabb. Később aztán évekig velünk is élt, de mára elillant.”

„… Érettségi, felvételi, főváros. Adieu otthon. Félév kollégium. Snitt. Rokonok a semmiből. Sorry, gazdag rokonok a semmiből… Megjegyzés: nehéz megszokni az életüket. Az életüket, melybe minden héten én is belefolyok. Belefolyok, mert egybeesik. Ők folynak az én életembe, felforgatják, mert amúgy is felfordult lassan; nem tudom, hol van a fél pár zoknim. Anya otthon egyedül. Az első hónap borzalmas volt a számára, nagyon sírt, amikor elmentem, nem akart elengedni. Először ott élt a fogadott tesóm is, de ekkor már negyedikes volt, végzős, komoly fiúja volt, sokszor hajnalban kerültek elő, így ez sem volt megoldás. Közben a munkahelye is becsődölt: a folytonos betegségek, az állandó elbocsátások, az iskolai feszültségek nagyon megviselték. Nyúzott volt és kimerült… Azt mondtam neki egyszer, ne menjen vissza tanítani. Nem ment vissza… Táppénz, szabadság, felmondás, táppénz, szerződés, kórház játéka következett több mint egy évig, amikor is otthon volt egyedül.

Snitt.”

 

„és be lehet zárni”

 

Budapest, 2010. február

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.