Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mocsár Zsófia Alexandrának

Nem vagyok erre felkészülve, nem úgy fut az idő a végtelen felé, miképpen szeretném… Nem vagyok arra felkészülve, hogy Valaki, aki a Lányom, s örök időre az is marad, csak úgy elillanjon egyetlen szó, hang nélkül, tétován libbenve előre, néha bukdácsolva, megremegve az ürességbe, a semmibe. Nem lehet arra felkészülni, más szóval élve, képtelenség, hogy nekem soha többé nem mondja azt senki sem, hogy: „Anya, szeretlek!”, de még azt sem, hogy „Anya!”… Nem tudok ma sem arra gondolni, hogy soha nem lesz Unokám, akárcsak egy is, akinek születését a Csodával határos módon élném meg, hiszen nem csupán egy Gyermek volna, hanem Ő lenne, akinek lábujjait és kezecskéit, orrát, leheletét a Lányoméval hasonlítanám össze, aki a legkáprázatosabb Tünemény volt, akit valaha láttam. Csecsemőként, mielőtt a kórházból hazavittük, sötétkék „csillagösvény szemeivel” széjjelpillantott, minden egyes embert tüzetesen megvizsgált, majd mosolygott egyet, arra biztatva bennünket, hogy „OK! Tetszik nekem az új családom, mehetünk!” A gyermekorvosunk szerint is varázslatos volt minden egyes rezzenése, mert mindent hamarabb érzékelt a társainál, s mert szőke volt, s csodaszépséges. * Amikor a Vejem felhívott, hogy nagy a baj, Zsófit kórházba kellett szállítani, nem gyanakodtam semmi végzetesre, hiszen annyi minden történhetett a Szabadkai Népszínházban, a POSZT-on, s mivel én anya vagyok - ebben az esetben feleslegesnek érzem a múlt idő használatát -, azonnal kétségbe estem ugyan, de tettem a dolgom: mindent, ami tőlem tellett. Szombati napon ütközött a mentőautó, ami Téged szállított egy lovas kocsival valahol Nagymaros és Vác között. Krisztián őrjöngött, miközben Debrecenből irányítva a kezelésed, Gyöngyi nénire bízva azt teljes egészében, kiderült, hogy elmúlt az utolsó pillanat: az utolsó utániban kerültél az orvosok kezébe. Gyöngyi néni még arról próbált meggyőzni engem, hogy teljes életet éltél, s próbáljak beletörődni az elképzelhetetlenbe. Ancsika, a nagynénéd és Laci, a nagybátyád azonnal kocsiba pattantak, s mérhetetlenül dühösek voltak, hogy tőlem tudtak meg minden egyes részletet, mert a „Még egy nagynéni!” tényét már képtelen volt elviselni az ottani kezelőorvosod. * Vasárnap délelőtt érkeztünk meg Pestre: Mariann, István és én. Intenzív osztályon Bözsi néni Édesanyját látogattam meg először. Nem félek ezektől a helyzetektől, hiszen valaha orvosnak készültem. Mégis… A csengő, s, a „Kihez jött?” kérdés elhangzása a mikrofonba, reszketésre kényszerített. Úristen! Hol vagyok? Mit keresek én itt? – fogalmazódott meg bennem. Mi lesz akkor, ha egyszer csak csönd lesz a vonal másik oldalán?! Aztán lábzsákot, maszkot, köpenyt, kesztyűt fel… Megláttalak. Abban a pillanatban tudtam: „Ezt nem éled túl.” Csekei Zsuzsának meg is telefonáltam, hogy nesztelen szárnycsapásaival érkezik a Végzet, a kettőnké, a Krisztiánnal kettőtöké, Veled és Barátaiddal, Veled és Munkatársaiddal, Veled és a Család minden egyes tagjával közös. Ancsika kisírta a két szemét is. Én még nem… Csak délután. Kirohantam minden védőruhával és lábzsákkal (De hülye szó!) a testemen, Krisztián követett, s csak annyit mondott: „Ez nem Zsófi, csak egy test.” * Éjjel nem aludtam, le sem hunytam a szemeim. Az emeleten aludtam (volna) Kristóf szobájában. Nevet adtam a nyolc éves macskának: Lucifernek kereszteltem, akit ezután nagy nehezen beengedtem, ne kérdezd, hogyan, elveszek a redőnyök és zárak világában, mint mindig, mindenhez béna vagyok, mint mindig… Lucifer befeküdt az ablakba, szemmel láthatóan jól érzi magát. Reggel felhívom a debreceni belgyógyászom. Vigasztal. Lehet még Remény – mondja. Nem tudom, elhiszi-e?! Gépiesen reggelizünk. Kórház. Látogatási idő. Délután dettó. Három kezelőorvosod van: egy szkeptikus, megrázóan őszinte, véresen komoly, aki köntörfalazás nélkül közli, hogy a baktérium okozta gennyes agyhártyagyulladásból nincsen felépülés és csak mondja, csak mondja, amíg azt nem találom hozzávágni nem késsel, tőrrel, csak halk szavakkal, hogy hagyja már abba, tudom, de, ha van Remény, ha csak annyi, mint egyetlen hajszálam abból száz-százötven-ezerből, akkor azt is legyen kedves részletezni… És én vagyok az intuitív-szkeptikus… A másik pozitívan áll hozzánk, kedves és megígéri, hogy vigyáz Rád. A harmadik egy férfi, ugyanilyen idős egyetlen gyermekkel, mint Te. Sajnálatát fejezi ki, majd az ozmózisról kezd tudományos értekezésbe… Nem is sejti, hogy minden egyes szavát értem, hiszen, ha másért nem is, de ezért már érdemes volt Vegyipari Szakközépiskolába járnom… Arra azonban nem tudunk választ adni, áldott állapotban voltál-e, mert - miután Nagymaroson megtelepedtetek, s nem számítottatok „gyüttmentnek” - Gyereket akartatok mindennél jobban. * Ezt nem hiszem el! A XXI. században mi az, hogy simán bele lehet halni egy baktériumba! A lélegeztető készülék csöve meg-megrezzen a szádban, mikor Hozzád beszélünk, mert egyfolytában szóval tartunk: „Zsófia! Szia, Tündérkém! Itt van anya! Vettem a festőszobádba egy hatalmas szőnyeget! Még nem is láttad! Ébredj már fel Kicsim, meg kell nézned, jó lesz-e!” Lefoglalunk, lefoglalok (már nem is emlékszem a részletekre) egy szállodai szobát. Eredetileg Krisztián, Flop és én laktunk volna benne. Közel van a kórházhoz, s beengednek háziállatokat is, így Flop és Krisztián megnézik, én nem tudok már lépcsőzni sem, elfogy az erőm, minden energiám arra megy el, hogy ne zokogjak látogatási időben… Már harmadik napja csasztuskaszerűen megy az agyamban egy dallam: „Zsófia, Zsófia, ébredj fel!” a szövege… Lázárra gondolok és a szeretetre meg a harmadik napra és Nemes Nagyra. Délelőtt B. Nagy Anikóval megérkezik Szandi, Anna, Anna K. és Timi. Levelezünk is B. Nagy Anikóval, már, ha levelezésnek nevezhető az a néhány sor, amit a facebook csevegőbe írok… Egyre több a facebook ismerősöm. Azt sem tudom, kik is ők… Nem ismerem fel a szomszédasszonyt képről, el sem tudom képzelni, ki lehet az az Ildikó, aki folyton kérdez… Már nem válaszolok… * A lélek fájdalma ésszel fel nem fogható! Olvasom, hogy az emberen kívül a delfinek, a lovak és a kutyák képesek csak az önpusztításra. Flopot bárkire ott lehet hagyni, még a kórház portására is. Nézem a kórházat. Hogy a fenébe lehet valami ilyen lepusztult? – kérdezem magamtól. Nincs egyetlen nyilvános mosdó sem, kint cigizünk simán a kertben, nem kap el bennünket senki sem, Debrecenhez képest egy tízes skálán ez a kettes szintet sem üti meg, amit látok, egyedül a parkolás az, ami nagyságrendekkel olcsóbb. Ja! Minden egyes nap egy hatalmas, fekete Volvóval megyünk Hozzád és eszembe ötlik Pelikán elvtárs meg az, hogy mennyi abszurd ez az egész… Na, persze, az Volga volt… * Az orvosnak azt mondom, hogy szedje ki az agyam, cserélje ki a Tiéddel, azaz műtsenek már meg végre! Dettiék állnák a külföldi kezelésed költségeit húsz millióig. Keressük a kórházakat Belgiumtól kezdve szerte a nagyvilágban, nem találunk semmit sem… * Legalább vírusos lennél! Hihetetlen, hogy ebben az állapotban ez volna a jobbik perspektíva! Forog a Föld! Hol vannak a sarkai? Ki szeretnék zuhanni az Univerzumba! * Délután Csanádi Judittal egy időben megérkezik Fruzsi, Szandi és Sebi is. Nem engem be őket Hozzád… Felvágták a fejed, dializálják a veséid, s jéghideg vagy, alig van vérnyomásod… Már nem vagy szállítható… Továbbmesélünk Neked mindenféle zagyvaságot. Csanádi nagyon szigorúan néz rám, nem tetszik Neki, hogy kitiltottam Tőled a barátaid, de agonizálsz… Ő is tudja, én is tudom, míg Te álmodsz, addig elnézem ezt a mélységesen megrendült embert, akinek mégis tetszik a szemüvege… * „Ha meggyógyulsz, hazaviszünk Debrecenbe erősödni” – mondja István a telefon másik végén, s nem hiszem, hogy a legrosszabbra gondolni merne… Krisztián beszökik Hozzád éjjel, pontosabban ott marad valahol nesztelenül az éjszakára várva, mikor varázslatos mesékkel visszacsalogathatna Téged az életbe… Ezeregy éjszaka Szinbádjává válsz, te utazol, Ő mesél az Életedért, nem a sajátjáért, illetve azért is: a kettőtök életéért, a közösért…Már az ELTE vagy lehet az MTA(nem emlékszem pontosan, mit is mondott) kísérleti pszichológia tanszékének a vezetőjével is felveszi a kapcsolatot, hogy ébresszenek már fel a kómából, mert nem jól van ez így… * Beköltözöm a Péterfy Kórházba. Állítólag, prevenció céljából… Van nálam egy halom gyógyszer… Letagadom. Nem ellenőrzi senki sem, igazat mondtam-e. A második napon filmszakadásom van. Csak néhány másodperces, de egy pillanaton múlik csak, hogy nem szedem be az összest. * Az Árpád-házi Szent Erzsébet Templom jó ómennek tűnik, s a rózsák is… Igen, azokkal gyógyított vagy valami ilyesmi… Nem emlékszem pontosan erre a legendára, nem nézek utána, lényegtelen… Először tetszik a templom harangjátéka, majd egyre jobban idegesít… Kész, elszakadt a cérna… Sok ez nekem! Nem labirintusban szeretnék egy fonal segítségével kerengeni, hanem átölelni Téged, s csak annyit mondani: „Édes, Kicsi Kincsem! Anya a világon mindennél és mindenkinél jobban szeret Téged!” * Flop vonít a kórház előtt. Ancsikáék az egyik kórházból a másikba kocsikáznak… Állandó kimenőm van, de adnak valami gyógyszert, ami tompít, s nem lehet ellébecolni, előttük kell bevenni. Kapják be! Nem a gyógyszerre gondolok, de tudod… * Az Anyósod, ma néz meg talán először, de az is lehet, hogy másodjára… Nem tudom. „I dálse véka dlítyszja etat gyeny…” (И дaлше века длится день) Basszus! Nem Ajtmatov fejezte be, ezt bezzeg nem írják sehol sem… Elhunyt, mielőtt feltehette volna az –i-re a pontot… Juj! Frázisokat puffogtatok… Mindegy, nem számít! Csakis Te számítasz még, senki más nem! * A vérnyomásod száznyolcvannyolc per száz valamennyi és tűzforró vagy… A szkeptikus doktornő van. Viszek neki egy könyvem, dedikálom, nem is értem, minek, de talán azért, hogy visszaadjon nekem, nekünk mégis, mindenek dacára… * Kicsi korodban állandóan lázas voltál, mielőtt meggyógyultál… Nem tudom, miért, de elkezdem kioktatni az orvost arról, hogy ne okozzon mérhetetlen fájdalmat akkor, ha még közöttünk vagy, s ne temetessen el velünk naponta több százszor, mert ez immáron kibírhatatlan. Jókedvűen jövök el… Most először… * Ancsikáék kora reggel megjelennek a kórházban… Tudom… Az éjjel fél kettőkor arra ébredtem, hogy három éve vettem egy csodaszép függönyt a leendő Unokám szobájába, s sohasem mutattam meg Neked… A Csoda megszületése utáni pillanatra hagytam ezt a meglepetést, amiről Te semmit sem tudsz… És már nem is fogsz, mert megszűnt dobogni a „Kicsi Szíved!” * Nem akarok többé tudni a világról, sem arról, hogy kihullottál abból, mert nekem immáron Te Vagy Budapest! Járom az utcákat. Egyedül. Nézem azt a szállodát, amit Ancsikáék mutattak meg, mert arról híres, hogy Szegedről bejelentkezvén egy férfi onnan követett el öngyilkosságot… Egyre jobban tetszik nekem ez a szálloda, nem felejtem el a nevét, de haza kell jönni, Debrecenbe intézkedni… És lőn gyász és lőn temetési előkészületek… Zsófia! Hallod, ne csináld már ezt velem! Mi a francos fenének mentél el a POSZT-ra? Ott kaptad a fertőzést egészen biztosan… Pécs vagy egy busz? És egy élet, amiben egy negyedszázad volt, de nyolcvan esztendőnek is sok volna, annyi munka… Igazán felhívhatnál már, háromszor-négyszer, ötször is beszélünk egy nap! Meg sem mutattad a nagymarosi hódokat! Nézem az emaileim, több mint három hete írtál utoljára! Ez rosszabb, mint Kanada volt, nincsenek bejövő jelek, csak kimenetiek... Kattog, kattog az élet... Zakatol, zakatol az anyai szív... (Mocsár Zsófia Alexandra /1991-2016/ bennem és velem él, a Párommal él, a Férjével és annak Családjával él, a Nagynénje és annak Családjával él, a Mocsár ággal együtt él, a Barátaival és Bennük él tovább... Édesapja: Mocsár Gábor mélyépítési tervező-és agrármérnök + 1992., édesanyja: Fehérvári Judit magyar-történelem-orosz-tánc-és drámapedagógus, publicista. Földi porai Mindenkivel megegyező akaratúan Debrecenben, s nem az anyai Nagymama budai sírboltjában nyugszanak majd...) * „Az élet olyan, mint egy kártyajáték. A kiosztott lapok adottak, de ahogy játszod őket, az szabad akarat.” (Jawaharlal Nehru) „Az Isten alászáll, és befészkeli magát egy emberbe. Először csak olyan, mint valamilyen súlyos dolognak a tudása, mint valami parancs. Fenyegető vagy kérlelő, visszataszító, de izgató is. Aztán egyre jobban megismerteti magát, és az ember próbára teheti az Isten erejét, megtanulhatja szeretni, feláldozni magát érte, és eljuthat a teljes ürességig. Amikor eléri ezt az ürességet, az Isten birtokba veszi emberét, és vele végezteti el a munkáját. Aztán magára hagyja üresen, kiégve, megfosztva az evilági élet további lehetőségeitől... A határvonal, amelyet át kell lépnie, a tapéta különös mintázata.” (Ingmar Bergman) Az utolsó levél A kezdő sorok Irdatlan távolságra, a Tejútrendszer másik felére indítom útnak ezt a levelet. Még nem tudom elképzelni, hogy mit tettek Veled az elmúlt napok, csak a saját tükörképemet nem ismerem már meg sem. Állandóan egy fáradt, megtört, kisírt szemű, keserű arcot láttat velem a „Tükör által homályosan…” Téged azonban olyannak mutat a jelen, mint, amikor utoljára szuszogott Veled a szobád: diadalmasan fiatalnak, sugárzóan szépnek. * A munkádról kérdeztelek, s a kertetekről, a hódokról és persze, Krisztiánról. Azt mondtad: „Örökre.” Eddig, s nem tovább tart a kapcsolatotok, mert Ti megbeszéltétek, tudjátok, s nem is kell más, semmi több. Ja, meg a lámpádról, arról a negyven-ötven vagy még több kiló rézről, amit fogalmam sem volt, hogyan fogtok elvinni a színházi szállító autóval, s a festőállványodról, amit csakis Neked készített Bíró Nándi, faszobrász művész, a keresztapád legjobb barátja. * Nem tudod, de biztosan látod valahonnan, hogy Laci, a keresztapád állandóan sír és csöndesen mormolja maga elé, „Hogy ez nem lehet, Zsófia! Nem ezért mutattam meg neked a festményeim, mikor olyan kicsi voltál, hogy a nyakamban vittelek, nem ezért szurkoltam neked, hogy sikeres légy, nem ezért beszélgettünk a konyhában Hamvas Béláról… Tudom, érted. Ez nem lehet!” * Aztán próbáltam még rád beszélni a hatalmas fenyő könyvespolcot, de azt darabokban sem tudtátok volna elvinni, s a két ruhásszekrényed is, amelyek valójában antik tálalók… - Később, anya! – mondtad. - Viheted a könyveket is, a történelmieken kívül ne hagyj itthon mást! Végül örültem volna, ha egy kis térhez jutok abban a negyvennégy négyzetméterben, de nem ennek volt itt az ideje. És faggattalak az unokámról, hogy érkezik-e már, mert úgy szeretnék nagymama lenni, megérett rá az idő, s én is. * Emlékszel, hogy szeretted a nagymamád, aki szintén Zsófia volt, mint a családban annyi más felmenőd is. Érdekes, mikor születtél, nem beszéltük meg apáddal, legyen-e második neved, s aztán olyan gyorsan kellett döntenem, hogy te már a karjaimban pihentél, mikor az orvos megkérdezte: „Eldöntötte már, hogy fogják hívni?” Én Csenge, Kincső és hasonló nevekben gondolkodtam – később az önéletrajzi regényemben mégis Laurának neveztelek el, aminek hatalmas nemtetszést is adtál… -, aztán egy francia film nyomán mégis az Alexandra névre voksoltam, pedig eszemben sem volt Alexandroszra (Nomen est omen… Meg a malária és a fiatalon, de mégis dicsőn…) gondolni, egyszerűen csak olyan szép, fiatal nőnek szerettelek volna látni, mint a filmvásznon megjelenő arc, s olyan szerénynek is. Leginkább Detti hasonlít az akkori Alexandrára, mert te másmilyenné formáltad magad. Szeretem ezt a Zsófiát, a mindannyiunk közös Zsófiáját… S te már örökre így maradsz meg nekem. * Megtartottam az összes Télapónak írt leveled, annyira egyediek voltak a kéréseid, de mégis haragudtál rám, mikor tíz évesen megtudtad, hogy sem Rudolf, sem a többi rénszarvas nem létezik… Nem tőlem, az osztálytársaidtól. Azt szerettem volna, hogy soha ne nőj fel, mert az élet kegyetlenül komisz és nehéz tud lenni, mert pénzről szól, megélhetésről és álmokról, s szerettem volna, ha a tied csak a szépségről, a szeretetről és szerelemről regél. * Mindig is voltak pillantásaink és voltak összerezzenéseink. És voltak titkaink. Volt mindkettőnknek saját élete. A tiéd egy bátor és szabad élet, ami mégis pofonegyszerűvé tudott válni, mert abban érezted jól magad. Az enyém egy másfajta, egy viszonylag kötött, saját és mások számára megteremtett megfelelési kényszerrel tarkított. Az örökös újabb diplomák, a tanítás, a még több állás, a hajtás… * Szóval, elkanyarodtam kissé mindentől… Úgy hiszem, nem is kell ennek a levélnek semmiről sem szólnia végül, csak rólad: arról, ahogyan szeretni tudtál, mert te ebben voltál a legnagyobb. Emlékszel, hogy írtál egyszer az egyetlen nagymamádról? Megőriztem ezt az emléked is, mint mindent. És hidd el, belebolondulok a hiányodba… Valahogyan így érezhettél Te is, kincsem: „A nagymamám még élt, szerettem a kertjét, a kertjében a szilvafát, a szilvafán a macskát, majd a macskát a kezemben. Szerettem nagymamám franciaágyán aludni egyedül, az édes illatát, „az egyél annyit, amennyit jólesiket.” Nem szerettem, hogy nézte a főzős műsorokat, és hallgatta a magyar nótákat… Ja, igen… Meghalt a nagymamám. Gyomorrákos lett. Nagyon hamar történt minden. lefogyott és elvesztette az erejét. Édesanyámnak van egy húga, annak egy férje és két gyerekük. A fővárosban élnek. A nagymamámat oda vitték egy kórházba, hogy meggyógyuljon. Nem gyógyult meg. Felmentünk kocsival, és láttam, ahogyan csövek jönnek ki belőle, és a nagymamám elfogyott. Nagyon sírtam. Nagyon szerettem a nagymamámat. Akkor költöztünk másik lakásba, amikor a nagymamám beteg lett, azt akarta édesanyám, hogy költözzön hozzánk, de nem költözött, hanem a világból is elköltözött. Hiányzik a létrája, a fája, azon a macska, alatta én.” Snitt… * Te, Zsófi! Nem tudták az orvosaid eldönteni, áldott állapotban vagy-e vagy sem, bennünket kérdezgettek csak… Nem tudom, most mi van Krisztiánnal, nem beszélünk. Volt ma Gabi meglátogatni engem, próbáltam engesztelni, mert dühös, nagyon haragszik, amiért vagy valahol, de nem velünk. Nekem pedig ígértél valamit… Ha itt volnál, összerezzennénk, s azonnal mondanád, hogy „Ja, igen, akkor…” Talán folytatása következik valamikor… M. Fehérvári Judit
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.