Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az irodalom átesztétizáló szerepéről

2011.12.08

 


„Ide teszem az akácról az illatot.
Ide teszem a Dunáról a fényt
leányról a mosolyt, a fiuról a dacot;
ebből csináljunk költeményt,
hogy gazdagodjatok.”

(Illyés Gyula: A költő felel)

 

Mi a művészet célja? Mi az írás célja? Mi az a belső kényszer, amely arra ösztönöz, hogy minden másnál fontosabb legyen szavakkal elmondani, a kezünk akaratával megformálni azt a valóságot, amelyik a miénk? Mit nevezünk jó szándéknak, s mikor torzulnak el szándékosan a műveink? Ha ez utóbbit tesszük, szándékosan a rossz, a démoni megmutatása-e a célunk, vagy, mert másképpen nem tudunk mindarról a sokkról beszélni, ami egy tűnő pillanatban vagy nap nap után ér bennünket, egyenárammá alakítjuk a váltóáramot, hogy a mi a generátorunk elbírja azt a feszültséget, amelyet más áramkörök transzformáltak bénító erővé? Olyanná, amelynek a be-és kimeneti pontjai elszenesítik lelkünk szépét, s miközben szívünk leáll, agyunkban még néhány pillanatig tovatűnnek az évek, a lelkünk pedig mesebeli gyermekkorunkban tündököl… És egy röpke másodpercre boldogok leszünk, mert fényalagutakon át röpülünk valahova messze, s egyesülni készülünk a világegyetem minden kvantumjával, hogy valahol valamikor újra átélhessük a varázslatot, az életét.
Ily módon egy alkotásnak a valósághoz kell-e viszonyulnia vagy amnéziás állapotokat felmutatnia, s az egyén, az individuum szempontjából fontos-e a létjogosultsága, vagy egy közösségnek, esetleg nemzedékek sorának is meg kell-e mutatnia magát? Szerző és mű… Most akkor melyikről is beszélünk? Függetlenedhet-e egy alkotás a létrehozójától, lehet-e önmagáért értéke? Megmutatja-e egy mű azt a teremtő erőt, amellyel létrejött? És a gigászi küzdelmeket, belső harcokat? Formálja-e a másik embert, s ha igen, miért, merre? Valakivé teszi? Növekedésre sarkall? Buzdít? Hitet ad? Őszinteséget követel? Akar? Kér? Követel? Csöndesít. Boldogságot fest? Fájdalmakat enyhít? Megérinti az Egeket?
Honnan, miből építkezik a művész? Eszik, iszik, alszik, álmodik, kér, könyörög, rimánkodik… Szeret, szeretkezik… Épít, rombol… Ad és elvesz. Bátorít. Ember. Néha csak az asztalra teszi az illatot. Eléd is. Mi az, hogy illat? Meg lehet fogni? Tere, kiterjedése van? Nem. De mégis érezzük. Finom.
„Milyen szép volt valaha az az akácerdő a kertünkben, ahol együtt lépkedtünk a házhoz vezető mohás úton! Az erdő és a ház most is ott van, de Te már messze jársz. Én pedig nagyon ritkán megyek oda, mert Nélküled minden hiábavaló!”
Talán erre gondolsz, talán másra. Lehet arra, hogy megőrült, aki e sorokat írja, s ahelyett, hogy pihenne, csak veri a billentyűket…
Én pedig valóban látom az akácost, s Téged is, aki megpróbál utat törni a lombkoronák között… Ott feledtem lényem egy részét, s jó így megpihenni abban a kikötőben, hogy soha nem megyek arra…
Közben a másik Te, aki a mostban Vagy a Társam, lehet, úgy véled, soha nem leszek jelen idő… És nincs igazad. Csak nézem a semmit… Gondolkodom. Művész vagyok? Á, dehogy! Csak próbálom megérteni, hogyan lehet a semmit látni, hogyan lehet belőle építkezni. Veszek egy valóságszeletet, s nem azért, mert jó szakács kívánok lenni, hanem, mert Fantáziaországban így vagyok jelen, s elvonatkoztatok, azaz absztrahálok. Próbálom kiemelni a lényegest és egy felszínes fecsegés helyett egy elevenebb újrateremtett valóságban megalkotni önmagam minden szeretetemmel, hűségemmel, fájdalmammal együtt.
Ha ráébredtél, miért teszem ezt, jó befogadó vagy, mert magát a látás művészetét sajátítottad el, s nem kevés szellemi erőfeszítéssel megértetted azt a rejtett mondanivalót, ami Hozzád és nem máshoz köt. S Neked már az sem okoz nehézséget, hogy érezd, miért idézem Neked Weöres Sándor egyik egysorosát:
„A mindenség a szemedben fészkel.”
Érzed, mekkora Fényed van? Felfedezted, hogy nem beszéltem árnyakról, sem Napról? Megértesz vagy próbáljak arányokról, elrendezésről és hasonló dolgokról beszélni Neked? Vagy fessem le, öntsem formába? Ugye, sem távcső, sem mikroszkóp, sem nagyítás, sem kicsinyítés nem kell ahhoz, hogy érts?
Lásd az ösvényt és a panorámát ott fent és gondolj a mozzanatokra, a filmre, a motívumokra, s mégis maradj velem itt lent!

 

M. Fehérvári Judit


Debrecen, 2011. december 9.


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.