Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M. Fehérvári Judit: A remény rejtjeiről - Pethes Mária költészete és a szakralitás - elemzési kísérlet

2011.10.02

A remény rejtjeleiről* - Pethes Mária költészete és a szakralitás


Pethes Mária költészete és a szakralitás**


„Miért hiszitek, hogy a szépség, ami a legbecsesebb értéke az egész világnak, csak úgy hever, mint kavics a parton, hogy a közönyös járókelő hanyagul fölszedegesse? A szépség csodálatos és különös valami, amit a művész hív életre a mindenség káoszából, lelki vívódások és gyötrelmek között, és nem adatik meg mindenkinek, hogy felismerje. Hogy megértse az ember, át kell élnie a művész élményét. Dallam a szépség, amelyet a művész énekel nekünk, és hogy a dallam visszahangozzék a szívünkben, ahhoz tudás, fogékonyság és fantázia kell.”
(Somerset Maugham)

„A művészet számára minden szép, mivel átható tekintete minden lényben felfedezi a jellegzetességet, vagyis a belső igazságot, amely a forma alól kitűnik. És ez az igazság a szépség maga.”
(Rodin)

Kétféle költő létezik. Az egyik az, aki megteremti ugyan sajátos mélységeit, rátalál egy témára, s ezt variálgatja egy életen át, de mégsem képes tudatos vagy tudattalan metamorfózisokra.
A másik az örök nyugtalan, a kereső, az állandóan megújuló, aki a szépben az abszolút értéket kutatja, s ösztönösen és hittel vallja, hogy a remegő, törékeny képekben Isten ujjlenyomatait sikerült rögzítenie a jövő számára, hiszen Karl Krausszal ő is tudja, hogy „művész csak az, aki a megoldásból rejtvényt csinál.”
Pethes Mária a teljes élet költője. Korunk égető problémáit éppúgy, mint lelkének útkereséseit különös módokon önti egységes kozmológiákba, így színtere a világmindenség színpadává szélesül. Élményanyagai hatására képes arra, amire csak az igazán elhivatottak: bensőleg tapogatózik tovább, újabb szépségszikrákat ajándékozva nekünk. Ez a poézis soha nem fecsegő, s ezért minden egyes sora, szimbolikus látásmódja a kozmikus hatalmak fényében fakadó szolgálat, egy-egy apró lépés a világrejtély kapujához, ahhoz az úthoz, amely az önállóság és az egyediség himnuszának Pethes Mária-i mondatait formálja. Művészi ars poeticája így a szakralitás szentélyében történő áldozat, de nem önsorsrontás, mert nincs olyan erő, amely disszonanciára kényszeríthetné. Így mégha néha összeesne is egy-egy téma kidolgozásánál, a feléje áramló pozitív energiák visszaáramoltatott szeretetkörei átsegítik krízisein. Hiszen miből is táplálkozik? A fehér papír érintetlen harmóniájából, az ősi semmi-mezőből, a törött világból, ahol a „mindennapok hullámverései” a „habos ágyneműk” között „elhagyott szobákra” találnak, s lehozzák a „hétköznapok egéről hiányzó csillagokat”, hogy aztán felfedjék a „fésűs kagylók” születésének titkait… És ez az egész küzdés nem csupán a kéz, a szív, a lélek, de a teljes ember harca is, aki az „idő domborművei” közül kiemeli a „táj kristályszerkezetét”, s alázatos szívvel nyúl témáihoz, leereszkedik azok gyökereihez. Nem fut el a „rianások”, a „tócsák”, a „kisiklott vonatok” elől, hanem „oltárrá” emeli a hétköznapit, s teszi ezt úgy, hogy a világ peremére szorult tárgyakat a tér és az idő végtelenségének origóján át juttatja el lelkünkhöz. A valódi művészet lényege ez, hiszen, ami ezen kívül esik, az csupán hamisítás lehet, s nem több. Pethes Mária meggyőződése, hogy, ami lényeges, kimondhatatlan, de a szépség mögötti ősérzések versekké állhatnak össze. Ennek a közlésnek a metanyelvét tekinti a teremtés igazi lényegének. Szavai mélyén ott rejlik a megváltás eszménye, lehetőségének hite, hiszen teljes pszichikai egybeolvadás jellemzi anyagával, de a térbe, mint mederbe ágyazott költői képeiből sugárkupolákat fon: „diadém és oltár”, „balett és vetítővászon” lesznek ennek az egészen bonyolult és érzékeny lelkű lírának a védjegyei. A befogadó pedig szinte belebizsereg abba, hogy Ő is beletartozik a versbe, mert felfoghatóvá válnak sejtelmei, a „bádogemberek” és „sebek” hullámzásai őt is megérintik, elkészült a közös vállalkozás. S ekkor valahol nagyon mélyről felszakad a fájdalom, az elhagyottság érzése, amely szeretetért kiált, hiszen az Édesanya „szembogara” már valahol nagyon messziről figyel csupán, s valószerűtlen, de mégis élő, hiszen a reményt jelzi. Pethes Mária azzal, hogy szakít a vers klasszikus formai és alaki jegyeivel néha olyasmit is létrehoz, amelyet méltán nevezhetnénk korunk feneketlen brutalitásának csendéletének is. Ugyanakkor ezek az alkotások rózsafüzérek és látomások is („Felejtik bűnüket a fák is.”), de csak azokhoz szólnak, akik ugyanazt a metafizikai jelrendszert hordozzák magukban. Leginkább pedig Reményt adnak ahhoz, hogy a néha elviselhetetlenségig felpörgetett és elembertelenedett világunkban is feltűnik a jó a profanitások mellett.
A legszebb pedig az, hogy ismerhetjük egymást, barátok lehetünk, érezzük kimondatlan gondolataink, s tudom azt, hogy ebben az alkotói folyamatban kontinuitásában is Hamvas Béla szavai teljesednek be:

„A lélek önmagát szakítja le és megnyílik a világ felé, ahol nincs határ.”

* „A történeteket újramesélik, a képeket bekeretezik, hogy menet közben emlékeztessenek arra, ami fölbátorított. Ezáltal lesznek a remény rejtjelei.” (Rainer Volp)
_________________________

** Marimnak szeretettel csak úgy!

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2011-05-09.
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.