Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


M. Fehérvári Judit: Péter Erika- Az igazság és a féltés költeményei

2011.10.02

Péter Erika - Az igazság és a féltés költeményei



„Szeretem az egyszerű embereket, szeretem az igazságot,
az őszinteséget.
Szeretem az Istent.
A művészetben is az igazságot és az őszinteséget keresem és akarom visszaadni.
Irtózom a mesterkéltségtől... én ha adok valamit,
önmagamat adom.”

(Marc Chagall)

„A gyermeki rácsodálkozás. Úgy nézni egy tárgyra, egy mozdulatra, egy helyzetre, egy emberre, egy érzelemre, a világ bármilyen jelenségére, mintha sohasem látta volna. Nem a tudottakra, az olvasottakra asszociálni – hanem eltátani a száját, és az öntudatra ébredő gyermek friss szemű csodálkozásával nézni a világ ismert tényeire. Ez az alkotó ember különös tehetsége, az ötletes alkotóé, de elsősorban a művészé. Úgy nézni és megalkotni egy fát, ahogy még sosem látta. Ebből a gyermek-rácsodálkozásból és eredeti újralátásból született meg Newton almája, az antibiotikum, ebből született a kép, a regény, a vers, a színészi produkció.”

(Popper Péter)

Vannak versek, melyekben az önkifejezés értelme nem önmagukban keresendő, hanem azon túl, de a lírikuson, az emberen belül. Aki ezt interpretálni tudja, az nem csupán a bölcsességnek, hanem a misztériumoknak is birtokában van. Mert miről szól ma egy vers? Ugyanarról, mint a költészet születésekor, azaz az élet és halál, a boldogság, a szépség, a játékosság, a varázslat emberi mértéket felülmúló kérdéseiről. Ezek a sorok egyaránt megfogalmazzák a teljeség iránti vágyat, a hiátusokat és a remény lehetőségeit is, mert a vallomásszerű kijelentéseket harmonikus feloldások követik, s projektálják a befogadó felé.

Az ilyen szubjektív líra nem az öncélú és játékos bűvészmutatványok, nem a nyelvi bravúrok tárháza, hanem a nyelvi játék mélységesen izgalmas tengere, amelyben mindenféle csodanövények és állatok születnek, s lubickolnak a szépség totalitásában.

Aki Péter Erika költészetének áttekintésére, s megértésére vállalkozik, rádöbben arra is, hogy nem könnyű azt a hatalmas anyagot megérteni, ami egyaránt magán viseli az egyediség és egyetemesség jegyeit. Így aztán az egyszerűbb utat választva, megpróbáltam téma szerint kategorizálni a műveket. Így sem jutottam ugyan sokkal előrébb a megértésben, mert a legtöbb munkája oly mértékben beemel a maga külön világába, hogy egyszerűen nem enged el, mert átlényegíti az olvasót is, s olyan keresetlen természetességgel fordul a befogadó felé, mintha csak közvetlenül mellette állna, s élőszóval beszélne hozzá. Ez bizony már titok, sugallat, valami felsőbb és mélyebb misztérium.

Komplex költészetét úgy vélem, mégis a következő tematikák szövik át:

Létösszegző költemények (Pl. A krumplihámozás monotóniája)
Identitáskereső versek (Pl. Emlékezőkönyv – élményanyaga hatalmas műveltségről tanúskodik)
Gyermekversek (Itt is megfigyelhetők egyes ciklusok, pl. csigaversek)
Szakrális költemények (Pl. A Megváltóhoz)
Pieta – költemények (Pl. Karácsony nélküled)
Erotikus hitvesi versek (Pl. Az utolsó kívánság)
A humánum költeményei (Pl. Félbehagyott dallam)
Egyéb versek (Túlsúlyban elégikus hangnemmel)

Ráadásul Péter Erika igen széles műveltséggel, hatalmas empátiával, s sajátos mélyfilozófiai látásmóddal rendelkező ember. Ezért nem meglepő, hogy következetesen relativizál, s felismeri, hogy azoknak az értékeknek a halmaza, amelyek abszolút értéket képviselnek, igen szűk. Ellenben Ő az egész valóság költője, s ezért nagyon érdekes tükörpoézist hoz létre, melynek az a lényege, hogy létköltészete több lépcsőn keresztül morális költészetté alakul. Vallomássá, amely a szeretetről és tükörképéről, a fájdalomról egyaránt szól.

„Ma este gyertyát gyújtanék,
ám nincs parázs bennem,
megmártózom emlékedben,
s belefulladok.

Marok szorít,
sebem kifakadt,
kiapadt medence
peremén egyensúlyozom,
hordom az elvesztett anyaság
nem gyógyuló nyomát,
a drága percek terhét,

de rég lehullt már
szobád brokát tapétája.”

(Merülés)

Természetesen ez a nem tudatos alkotói módszer sajátos belső logika szerint működik, de végig azt sugallja, hogy nagy fájdalmak, s pokoljárások után az élet állandóan újrakezdhető. A művészetnek ezt a gyógyító, tisztító erejét már az antikvitásban ismerték, s gyökerei a szóbeliségig nyúlnak.
Ha ehhez olyan válaszok adódnak, melyek kulcsot adnak az univerzum rejtelmeihez, akkor Péter Erika költészete méltán buzdítás, s nem csupán a poézisben is megvalósítható emocionális-racionális egység keresésére, hanem a reményre is, még akkor is, ha nem felel az összes „Miért?”-re.
Ennek a tematikának a továbbgondolására, organikus kifejtésére tökéletes példák a gyermekversek, amelyeknek saját nyelvük van. Egyaránt felvetnek és tudatosítanak, s nem csupán témákat, de képzeteket, üzeneteket, s ily módon élő, gyógyító varázsversekké válnak, amelyek, akár az ősforrások, belülről fakadnak fel, a lélekmélyről. Ráadásul nem egyszerűen csak szóval vallanak, de zenei formájuk és terük van. E kották bármikor felidézhetőek, hiszen újrajátszhatóságukra ennek a világnak a képei a legjobb hívószavak.

Péter Erika a magyar irodalom legnemesebb hagyományait folytatja akkor, amikor ezen költemények ritmusát csakis és kizárólag az ütemhangsúlyos formában fogalmazza meg ( Pl. A „Csigabuli” rím-és ritmusképlete: a, b, a, b - 8, 6, 8, 6 ; A „Csigagyógyásznál című költeményé is ugyanez, de verseiben élnek a kétütemű felező hatosok, s az Őri Istvánnal közös alkotás, a „Tapsi Füles kalandjai” című pedig az ősi nyolcas tökéletes példája etc….), alliterációi valóban befészkelik magukat nem csupán a gyermekek, de a felnőttek lelkébe is.

Ez az ars poetica átvezet és alapvetésül is szolgál ahhoz, hogy a szavak a kölcsönös bizalom jegyében képesek hipnotizálni a lelket, s nem mondanak le arról a lehetőségről, hogy az olvasó megtisztulva nézzen rá ismét a világra, s tudjon más szemmel nézni annak harmóniáira.

„Szembenéztem a halállal,
lógott a bőr rajta,
rácsos rabágyban ült,
rongyos gyolcs takarta,
görnyedten szenvedett,
s nem jött érte a Megváltó
nyugtatni lelkemet,
mindhiába imádkoztam érte,
„Jöjjön el a Te országod,”
- nem adta meg magát! - ”

(A Megváltóhoz)

„Magába néz az ember,
s megriad.
Néma, fájdalmas
bűntudat alatt
kiszakad belőlem,
s üvölt a félelem
– Bocsáss meg nékem, Isten! -”

/ Pater Noster (Imám meghallgattatott) /

Ez a költészet egyaránt a rejtélyes újrakezdéseké, a felismeréseké, a megváltottságé, egyszóval az emberé, aki folyvást felfelé tekint, miközben mindvégig tudatában van, hogy játszani, ajándékozni, Önmagát szétosztani született e Földre még akkor is, ha útja nem mindig vezetett napfényes ligeteken keresztül…
Hiszen az Élet fenség, máskor küzdés, s néha a hiábavalóság érzésével való tudatos és megrázó szembesülés („Megint rád gondolok, szép arcod idézem –/átfestem az eltűnt, megkopott éveket,/ füstködként kavarog sok év, mit megéltem –/ örökrészem csupán a híg emlékezet.” - Idézet). Ugyanakkor hit a furcsa paradoxonokban („Ifjú helikopter voltam,/játszva landoltam a falon,/kerestem a mennyországot,/– akkor zuhant rám a plafon. -” – Fantazmagória), az örök elvágyódás fontos, belső ügyeket érintő emberi szenvedést meghaladó, de mégis elviselni képes Pieta-fájdalomba hulló hullámaiban („Azon az őszön is/
csillogott a fény, /de megtört a nap/ az ablak üvegén.// Szilánkokra hullott/ akkor egy mosoly,/ árnyék táncol most/ csillagarcodon.” - Csillaggá lettél), s magában az emberi szónak és jelképteremtésnek szakrális erejében. Ez utóbbira kiváló példa az egyik prózája, a Jelkép című, amely nem csupán ars poeticává növekszik, de magának az Embernek és Költőnek elementáris hatású filozófiájává, a teljes mindenség totalitásában való látásmódjává is válik, s mégpedig a Költőnő magyarázatában azzá, hogy a létezés alapkérdéseit, okát, célját, értelmét igenis meg lehet és meg is kell magyarázni:

„A pad szolgál. A pad különös fejfa.
A padhoz ma már fiatalok járnak, leülnek rá, megölelik egymást.
Az idősebbek, a fáradtak és a hajléktalanok megpihennek ott.
Nyáron a fa már árnyékot ad. A lombja, olyan dús, mint a fiam haja volt.
A sírdomb körül a gránitkő a rögös út.
A kettéhasadt pad a kettétört élet.
A pad között a fa- az újjáéledés.
A pici hely a virágoknak egy szétszakadt filmszalag (de ezt csak a beavatottak látják).
A szöveg önmagáért beszél…”

(Péter Erika)

Az életanyagba igen szomorú történések szövődtek be, s hagyták az egész költészeten is végérvényes ujjlenyomataikat, s mégis a dal nem hallgat el, s ahogyan az óévet is felváltja az új, az idillikus életre kel és szárnyal, hogy aztán ismét szembesüljön mindazzal, ami megmásíthatatlan, de közben mégis képes gyermekien rácsodálkozni a világra. A költészet pedig egy magasabb dimenzió grádicsain halad, mert sui generis képes a kettős nézőpontokra, a belsőre és külsőre, a zeneiségre, a tárgyiasságra, az emlékező-asszociációs technikákra, a számvetésre és a titkok kibontására.

Amikor önként ígéretet tettem arra, hogy megpróbálom feltárni ennek a poézisnek a lényegét, nem is sejtettem, mekkora emberi esendőséggel és nagysággal találkozom, s milyen mélyen megérint engem is ez a költészet. És nem csupán a versek. A szeretni tudó, az önzetlen, a törődést, hitet adni képes Ember is. Az, akinek hite és ereje van. Aki lépni tud és mesélni. Aki ismeri az antikvitás óta felhalmozott bölcsességekhez az ajtókat, s ki is tudja őket nyitni, mert a kulcs saját maga.

Péter Erika próteuszi alkat, aki hihetetlen átváltozásokra képes, miközben régi korok letűnt utcáin is éppen olyan természetességgel sétál, mint napjaink témái között, s Akire mindenütt egyformán süt a Nap. Versei így valóban egységes kozmológia részei, s Ő maga pedig a Hiteles Ember, aki mindig beváltja a Hozzá fűzött kívánságainkat.

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2011-05-15.
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.