Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Petőfi Sándor: Első esküm

2011.03.14

Fiú valék még, iskolás fiú,
Tizenöt éves; és az iskolázás
Rám nézve nyűg volt, nagy nehéz nyűg, amely
Rajtam napestig szomorún csörömpölt, 
S még álmaimból is föl-fölriasztott. 
Lerázni vágytam e nyűgöt magamról, 
Lerázni vágytam minden áron azt. 
Már akkor, akkor úgy szerettelek, 
Olyan világ-fölgyujtó szenvedéllyel, 
Mint most szeretlek, drága szent szabadság! –
Gondolkodám a mód felől: miként
Szakíthatnám le rólam a bilincset?... 
Szinészek jöttek, s elhatározám
Közéjök állni és elmenni vélök, 
El, habár a földhözragadt nyomor
Mindkét kezével átölelne is, 
Habár apámnak átka és anyámnak
Könyűi lesznek útitársaim, 
Csak hogy szabad, hogy független legyek. 
S elmentem volna, ámde megtudá
E lázadó szándékomat tanítóm, 
S az indulásnak napján elfogott, 
És rám csuká szobámnak ajtaját, 
S rab voltam, míg a színésztársaság
Határunkon túl messze, messze járt. 
Sírás, könyörgés, lárma, mindhiába!... 
Nem az fájt már, hogy nem leszek szinész, 
De hogy maradni kényszerítenek. 
A kényszerítés égett lelkemen, 
Mint a görögtűz, olthatatlanúl. 
Itt tettem első esküvésemet, 
Nagy és szent esküt mondék börtönömben, 
Hogy életemnek egy főcélja lesz, 
S ez: a zsarnokság ellen küzdeni. 
S ez eskü most is olyan szent előttem, 
Amilyen volt az első pillanatban, 
S verjen meg engem a hatalmas isten, 
Verjen meg még a másvilágon is, 
Ha valaha ez esküt elfelejtem!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.