Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Posztumusz verseim Egyetlen Gyermekemnek

Theónak
 
 
Csak most volt huszonöt,
s már temetni kell.
A mosolya elveszett.
Most lett volna huszonhat,
egy életen át siratni kell.
Szemei ragyogása elveszett.
Nem lesz soha huszonhét,
de emlékezni kell.
Teljes valója elveszett,
mert egy baktérium
pókhálójában csapdába esett.
 
*
 
Ami maradt a sors torzója
csupán: síri csönd és virágfohász.
Nem éri már el senki,
nem formál rajta többé ecset,
szó, szerelem, madár, semmi...
 
*
 
A tegnapi nyár még zümmög,
akár az  agyonhajszolt Intercity...
Jóságra termett karcsúságod
elillant a tájban hiába az újabb
lázas ecsetvonások Vincentnek
sem lesz többé füle, az itt 
maradottaknak senki se ígérjen
életet, mert azt nem lehet,
mert az nem lehet, hiába kívánjuk
újra és újra, hogy tegnapelőtt
legyen, vagy kapjuk el mi
azt az afrikai nyavalyát, mibe
a múlt esztendőben annyian 
pihentek bele, hogy kötelező
lesz ellene az oltás, de akkor,
ha mégis előbb kaptad volna
meg Te is, akkor itt volnál,
akkor itt volnál, s nem robbannál
haláloddal hirtelen bele
minden  leporladó pillanatba,
nem mállana holt anyagod
a múltunkba vissza, hogy
kezünk között szétperegjen újra
meg újra létmorzsáid hiánya,
mert nincs már egészben zsebedben
a pogácsa sem, hangyabrikett lett
belőle, reformgasztronómia
a vegetáriánus lét kovásza,
s nincs, aki megrágja,
még sincs, aki megrágja...
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. április 29.
 
 
 
Stiglickerti ötvenhárom és fél
 
A hold papucsából
kibuggyan az éj,
itatóspapír volt
a tegnapi nap,
s a felitatott pacákban
benne ragadt.
Így ma is csütörtök vagyok…
Tavaly is az voltam
egész évben.
Kormot szitált halálod
ebbe a napba,
s a felhők ropogása
a nagy zivatarok alatt
meg nem született tenger
hínáros levélfonákkal:
Belőled ennyi maradt.
*
 
Már összeomlottam.
Nem emlékszem semmire sem.
Valahol Pesten indultunk volna
a Szent Lászlóból haza,
de a melletted fekvő néni
azt mondta, már az összes
neurológus látta, voltak
nyolcan vagy tízen…
Pedig már vártam,
hogy felébredj,
de a kóma a tudat
sötét éjszakája vagy
valamiféle fekete lyuk.
*
 
Csakhogy mégis galaktikák
azok, így itt vagy velem
hétfőn és kedden és szerdán
és pénteken, s minden hétvégén,
de csütörtökönként eljátszod
a halálod ma is.
*
 
 
Ma egy kisfiú táncát néztem,
éppen két esztendős múlt…
Emlékszem, ebben a korodban
milyen bájos voltál, mikor a
játszótéri szélben csak neked
nyújtotta kezeit a hinta,
és volt palinta meg libikóka-
billenéses álmaid.
*
 
Már nem álmodom.
Ebbe a csütörtökbe belefulladok
lassan, és nem akarok otthon
lenni, ahol te már sohasem vagy ott…
Kisiklottak a tegnapok, nem maradt más,
csak bánatesőbe csomagolt sóvárgás…
Ma is ebből vagyok.
*
 
A tárgyainkat befodrozza a múlt,
gyógyulásra semmi ok,
a szobád összeomlott, akár a
légópince, csak az utcai rianások alatt
vagyok néha ott.
*
 
És nem akarok látni senkit,
emlékeim nem fölösleges holmik,
az EGY kincset rejtik,
és a múlandóság örök rugói
téged idéznek hinni a múltat,
mert már ott sem vagyunk
mi ketten ott.
*
 
Látom a csöndet, ahogyan
ásít, unja magát és befedezi
a harangszót festményeid
szivárványa és mindkét
varázsdobozod tartalma hiányoddal
is többé lett…
Mélabús kilátóvá váltam.
*
 
S míg te a csillagkapukat nyitogatod,
kulcsra zárod, kilincs fel, kinyit…
Hétpontos zár, vissza, bezár,
magamba szívom a letűnő,
fekete lyukak koncentrikus köreit…
Tenyeremben az összes információt
összegyűjtöm, s rájuk fúvok, akár a
pitypangbóbitára, ha mégis
eltévednél, szívemben térképet rajzol
a hazaút.
*
 
Már leszálltam a vonatról, papucsaim
hagytam csak abban a kupéban ott,
utazóink sorban felrakva, de bensőmben
egy ladik lakott: szívem alatt evezőlapátok,
alteregóm fülében egy albatrosz csapkodott.
*
 
A kikötőben soha sincs éj, mindig ismeretlen
arcokkal tele a dokk. Ma végigkérdeztem
az összes embert, nem láttak-e véletlenül ott.
Ostobán néztek rám, mert az arcom
egyik fele fogfájással van tele,
és többé a fogtündér sem látogat…
Így csak a te apró szárnyad árnyát
láttam fodrozódni a hullámokban,
amint galaktikákat nyitogat.
*
 
Holnap dagály lesz, szerencse,
hogy gyöngykagylókat gyűjtesz éppen,
de egy lélegzetvétel erejéig mégis
a felszínre írod, hogy „Itt járt Zsófia.”,
és apálykor a hangod is hallom majd,
mikor visszahajtogatott szárnyaim
kibontom éppen ott.
*
 
A Duna holtágában megbotlott egy csónak,
tiszainak képzelte magát…
Ebből sem lesz már daliás huszár! – mondaná
Apám, mikor még csak csákókat hajtogatna,
s nem emésztené bensejét egy zátonyokkal
mélabús tócsa… Persze, Te ezt nem hallanád már
vagy mégis, ha a kozmikus terv a galaktikák
közötti időutazás.
 
 
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2017. március 29. (Éjjel fél 11-től éjfélig.)
DAFKE
 
legjobban az alakom fájlalom
valaha sudár volt és olyan mint egy
kiéheztetett táborlakóé
csúfoltak is érte az iskolában
az egy szál cérnametélt
egy szál bél kórusa velőmig hatolt
s néha felvisított hogy nem
vagyok csontkollekció
s ne rajtam mutogassa a
biológiatanár a hogy az emberből
hogy lehetett volna madár
mellesleg állandóan ittas volt
de ez akkor senkit sem érdekelt
az osztály csak nevetett rajta
és csepültük amikor csak tudtuk
mert nem érdekelte akkor már
semmi sem csak az hogy
megjárta a frontot
és kórusban ismételtük utána
hogy egy sor hulla egy sor mész
ma hamvaim nézem pedig
még itt vagyok az arcvonalban
de mégis hámlik rólam az öt és fél
évtizednyi retrovakolat és felejtek
először a tündérmeséket törölte
emlékezetem aztán
a stiglickerti arcokat
amit nem is bánok úgy sincs ott
más csak az egykori kacagások
ölelések zokogások cseverésznek
egymással mámoros boldogan
várva hogy én is hazataláljak
mert ahol ők laknak
 
az az én igazi otthonom
 
A busz
 
Mikor a busz ajtaja becsukódik,
mintha egy Angyal zárná össze szárnyait,
hogy beleférjen a magányok dobozába,
ahol  elveszett már minden remény, s hit.
És itt élünk e városban, mégis minden változik.
Az útvonalat ismerem, de valamiért
mindenre másképpen nézek,
mert a burkolat ugyan a régi,
ám tudtán kívül folyton csak temet…
Itt jártam egyetemre,
Apámmal gyakran beszélgetve
álmodtuk végig az utat,
majd leszállván magányosan
bontottuk ki külön vitorláink estig…
Amott áthallgattam egy évet,
rácsodálkoztam a szitárra,
s mindenre, ami összhangzattan.
Abban a házban élt a barátnőm:
meséket írt, rajzolt, festett,
testét a tüdőrák emésztette meg…
Pulmonológus főorvosként tudta,
mi vár rá, nem úgy, mint Apám…
Tavalyelőtt pedig éppen itt csodáltam
sokadjára újra a virágkarnevált,
s látom a házat, ahol éltem,
mikor még volt Gyermekem, s párom:
ez utóbbira nem érdemes szót fecsérelni sem,
de a Lányom agyhártyagyulladása
kettéreccsentette minden gyászom,
csontvelőmig hatol minden percben a Jaj…
Szombatonként két éven át itt zengett a
szili karéji verbunkos, s ropogott a parketta
az én lábaim alatt is, ott pedig Zsófival
álmodtuk képeinek ruháit, akár a divattervezők
minden egyes debreceni tárlata előtt.
És az ott a TESCO, ami elvitte innen az óvodát,
s azt a házrészt, amely egy lepkegyűjtő professzoré
volt: az udvara mohás, a belseje antik bűbáj…
Istenem! De imádtam levegőjét, s minden egyes bútorát…
Zsófival éppen ilyet gondoltunk magunknak sok éve már.
A fűnyírókat nyűttem, mint ama mesében az erős
ember a fát… Amott kölcsönöztem aztán a másokét
tavaszonként legalább ötször háromszázhatvanöt
napból hetvenötön át…
Itt meg fogorvoshoz és pszichiáterhez jártam…
A rendelő ugyanaz, az emberek meg jönnek és mennek,
akár a buszon, hol felépítjük önmagunk körül a teret,
s kerítéseket és határokat is szögesdrótokkal
húzunk magunk köré, hogy lelkünk éjszakáit
senki se leshesse meg.
 
 
Már nem tudom, hol kell jelezni,
ezért a végállomáson szállok le a vasútállomás előtt,
s mikor a busz ajtaja becsukódik,
mintha egy Angyal zárná össze szárnyait,
hogy beleférjen a magányok dobozába,
ahol  elveszett már minden remény, s hit.
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. március 11.
A Hely
 
Mégis otthon kellene lenni.
Egyszerűen a tárgyaink között.
Már a harmadik tepsi meggyest sütném,
míg te csak chatelnél,
én meg mosogatnék,
ahogyan ezt megszoktuk már.
 
Később filmeket néznénk,
s beszélgetnénk, meg Flopot zavargásznánk,
és kikotornánk a labdáját a 
leglehetetlenebb helyekről is, 
mert nem tűrnénk a nyüszítését tovább.
 
Aztán jó nagy séta következne
vagy napraforgómag porszívózás,
ha Krisz is itt volna, mert ez nálatok
szertartásszámba menő szokássá vált.
 
Az ünnep nem lehet piros betűs
a szotyola nélkül…
 
És álmodnátok nagy utazásokról
én meg messze tartanám magam a vonatoktól
-gyermekkoromban mindig a szemembe ment
a gőzös füstje és csupa korom volt az arcom
régen volt, de nem számít már ez sem-,
csak hallgatnék…
 
Igaz, sokszor harminc órákat meg még hatot ültem,
feküdtem, álmodoztam egy kupéban
az akkori nagy Szovjetunióba menet és jövet.
 
Ezért tanultál oroszul és ezért írtad a vázlatfüzeted
elejére, hogy a lakhelyed Moszkva Fűzfa utca
hat és fél szám B épület…
 
Már nem voltál itt, mikor zokogva
szembesültem azzal, hogy mi már soha 
nem megyünk együtt Oroszországba és nem éled
meg majd a sokadik magyar köztársaság kikiáltását sem,
mert biztos, egyszer ilyen is lesz…
 
Míg írom e sorokat kisült a következő adag is…
 
Gépiesen veszem elő a szitát, porcukorból
szíveket formálok a szeletekre, s otthon vagyunk.
Beülünk a fenyőfás szobába, ahol minden
LED felkapcsolva, s az ablakon a nyolc éves korodban
formált üvegfestékes húsvéti nyuszi kíván
áldott ünnepeket…
 
És valahonnan nagyon messziről 
eszembe jut, hogy énekelni kellene, 
mint gyermekkoromban apám,
mikor elkezdte a „Mennyből az angyalt”,
amit te sohasem bírtál, meg rajtam kívül senki sem…
 
De megpuszilnánk egymást mégis,
Mind felkucorodnánk a franciaágyra, s tiszta
„Szeretlekkel” volna tele az a Hely, az otthon
VELED.
*
És mégis otthon kellene lenni.
Egyszerűen a tárgyaink között.
 
Debrecen, 2016. december 31.
 
 
Válasz Peer Krisztián legújabb versére
 
mióta elmentél
kétszer leestem a lábamról
nem tudni miért
hiányod idegsejteket égetett
el bennem melyeket sohasem
regenerál már semmilyen idő
az órajárás éppen úgy nem
mint az évszakok körforgása
vagyok s olvasom krisz legújabb
verseit a műúton
bármiről is ír
az a hiányoddal van
tele miképpen az otthonunk is
nincsen meleg talán hideg sem
én sem vagyok ott pedig élek
hol az egyik hol a másik
kórház integet szélesre tárt
kapujainak karjaival pákat
s tudom visszavárnak
csak én szeretnék már hazamenni
de nincs többé haza és otthon
ma van tegnapok nélkül
melyből szemét módon
elrabolt téged az idő
 
 
 
erre mondják hogy
a kurva életbe
nem lesz nekem már
családom sohasem
csak egy amputált szív vagyok
vérkörök kamrák nélkül
szégyellje magát a sors
 
Debrecen, 2017. január
 
Ma reggel…
 
Olvasgatom a híreket,
de hamar abbahagyom,
nonszensz, milyen baromságokban
hisznek egyesek,
s itt megállnak a gondolataim egy
pillanatra, mert nem jut eszembe, 
hogyan magyaráznám meg
a nonszensz jelentését,
a gugli meg tekerni nem akarom, 
így marad a nonszensz,
miképpen az is ostobaság, 
hogy nem papíralapú, 
friss, ropogós lapokat
olvasgatok, mert
utolért a gyors információáramlás,
nahát, ki gondolta volna ezt
akár harminc éve,
s, vajon, mi történik harminc
esztendő múlva? 
Bizonyára nem leszek, 
ki a fene akar addig élni,
míg majd az akkori 
egészségügy le sem szarja,
miképpen a mostani
sem működik, és nem lesz
nyögdíj meg újság sem
papíralapú, hanem globális
egészben pusztítja majd az 
emberiség magát akkor is,
feltéve, ha lesz még olyan, 
s az elhunyt gyermekem
valahonnan egy karosszékből
nézi, milyen volt a világ,
mikor még Isten vigyázott
a rendre, s édesanyja
pedig a gyászban megpihent.
*
 
Akkor talán megértem én is,
micsoda képtelenségek
lepték el e glóbuszt,
s mindehhez nem kellett
biológiai fegyver sem
az új népvándorlások
korában, elég volt
egy értelmetlen baktérium
lázadása vagy talán
a föld fordult ki a sarkaiból teljesen… 
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. március 26.
 
 
Gyere már haza, haldoklik lassan a tél is…
 
Gyere már haza, haldoklik lassan a tél is...
Tavasz lesz, s te újra tervezhetsz...
Tervezel most is valahol,
Csak éppen minden rajongásod
egy urnában lángol.
S be is falaztunk a felirat miatt...
Hogy az emberek milyen telhetetlenek!
Miért nem elég nekik egy fa például
vagy egy picinyke virágmag?
Nem! Tűz kell, mert élnek.
Nem tudom, mi a fenének
ennyi minden: például mécses
és koszorúk meg váza...
Látod te egyáltalán mivé lett
mozdulataid árja meg tekinteted
barna őszintesége,
s megnyugtató szelídsége?
Nem tudhatod, mert be vagy zárva
és nem viszünk ki többé a napvilágra,,,
Tudod, mit? Felejtsük el szépen
a halálosdi játékot, s rajzolj mindent
újra, de csak azt, aminek benned
él a kulcsa, s el ne menj klassz
fényeket csinálni Szerbiába,
s Pécsre se tedd be többé a lábad,
valahol itt kaphattad a halálos kórt,
de már nem szólsz vissza,
hogy kár volt, pedig tavasz lesz újra
és játszani kellene meg tervezni
egy hosszú életútra...
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. február 19.
 
 
 
Hiány
 
 
Késő van, belső fényvilág átlibbent a hártya oldalán,
Hártya van, s sötét. Ez a fekete lyuk.
Elnyelt ez az év, a sötét.
De néha a csillagok közül lesimogatja könnyeid egy kéz,
ami már nem fest, díszletez,...
S soha nem ölel, csak volt valamikor rég,
mikor nem 2016-ot jelzett a földi ész.
 
 
Zsófiról álmodtam
 
Az éjjel Rólad álmodtam.
Különös helyeken jártunk,
s üldöztek is bennünket,
nem tudom, kik és miért...
Rosszarcú emberek koszorúja
vett körül, s talán áldozati táncot
is jártak...
Nem emlékszem a részletekre,
de felébredvén azonnal
hívni akartalak, hogy jól vagy-e,
mert álmomban mindketten
meghaltunk, s mégis...
A valóság más utakat
jelölt ki számunkra,
hiszen a sors kegyetlen
lehelete folytán csak én maradtam itt
egy telefonnal a kezemben,
s a számod, a hívott: „átmenetileg
ki van kapcsolva a forgalomból”,
ahogyan én is ebből az életből
Nélküled.
 
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2017. január 8.
 
 
Búcsú
 
Ha meghalni megyek,
nem viszek mást magammal,
csak iratokat és fotókat Zsófiról.
Ilyen egyszerű volt az életem,
s tudnia kell róla a Kaszásnak is,
ha meghalni megyek.
 
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2017. január 6.
Sors
 
Meghalt a férjem,
elment az apám,
elhunyt az anyám,
elillant a lányom,
maradtam én...
Theónak
 
 
Csak most volt huszonöt,
s már temetni kell.
A mosolya elveszett.
Most lett volna huszonhat,
egy életen át siratni kell.
Szemei ragyogása elveszett.
Nem lesz soha huszonhét,
de emlékezni kell.
Teljes valója elveszett,
mert egy baktérium
pókhálójában csapdába esett.
 
*
 
Ami maradt a sors torzója
csupán: síri csönd és virágfohász.
Nem éri már el senki,
nem formál rajta többé ecset,
szó, szerelem, madár, semmi...
 
*
 
A tegnapi nyár még zümmög,
akár az  agyonhajszolt Intercity...
Jóságra termett karcsúságod
elillant a tájban hiába az újabb
lázas ecsetvonások Vincentnek
sem lesz többé füle, az itt 
maradottaknak senki se ígérjen
életet, mert azt nem lehet,
mert az nem lehet, hiába kívánjuk
újra és újra, hogy tegnapelőtt
legyen, vagy kapjuk el mi
azt az afrikai nyavalyát, mibe
a múlt esztendőben annyian 
pihentek bele, hogy kötelező
lesz ellene az oltás, de akkor,
ha mégis előbb kaptad volna
meg Te is, akkor itt volnál,
akkor itt volnál, s nem robbannál
haláloddal hirtelen bele
minden  leporladó pillanatba,
nem mállana holt anyagod
a múltunkba vissza, hogy
kezünk között szétperegjen újra
meg újra létmorzsáid hiánya,
mert nincs már egészben zsebedben
a pogácsa sem, hangyabrikett lett
belőle, reformgasztronómia
a vegetáriánus lét kovásza,
s nincs, aki megrágja,
még sincs, aki megrágja...
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. április 29.
 
 
 
Stiglickerti ötvenhárom és fél
 
A hold papucsából
kibuggyan az éj,
itatóspapír volt
a tegnapi nap,
s a felitatott pacákban
benne ragadt.
Így ma is csütörtök vagyok…
Tavaly is az voltam
egész évben.
Kormot szitált halálod
ebbe a napba,
s a felhők ropogása
a nagy zivatarok alatt
meg nem született tenger
hínáros levélfonákkal:
Belőled ennyi maradt.
*
 
Már összeomlottam.
Nem emlékszem semmire sem.
Valahol Pesten indultunk volna
a Szent Lászlóból haza,
de a melletted fekvő néni
azt mondta, már az összes
neurológus látta, voltak
nyolcan vagy tízen…
Pedig már vártam,
hogy felébredj,
de a kóma a tudat
sötét éjszakája vagy
valamiféle fekete lyuk.
*
 
Csakhogy mégis galaktikák
azok, így itt vagy velem
hétfőn és kedden és szerdán
és pénteken, s minden hétvégén,
de csütörtökönként eljátszod
a halálod ma is.
*
 
 
Ma egy kisfiú táncát néztem,
éppen két esztendős múlt…
Emlékszem, ebben a korodban
milyen bájos voltál, mikor a
játszótéri szélben csak neked
nyújtotta kezeit a hinta,
és volt palinta meg libikóka-
billenéses álmaid.
*
 
Már nem álmodom.
Ebbe a csütörtökbe belefulladok
lassan, és nem akarok otthon
lenni, ahol te már sohasem vagy ott…
Kisiklottak a tegnapok, nem maradt más,
csak bánatesőbe csomagolt sóvárgás…
Ma is ebből vagyok.
*
 
A tárgyainkat befodrozza a múlt,
gyógyulásra semmi ok,
a szobád összeomlott, akár a
légópince, csak az utcai rianások alatt
vagyok néha ott.
*
 
És nem akarok látni senkit,
emlékeim nem fölösleges holmik,
az EGY kincset rejtik,
és a múlandóság örök rugói
téged idéznek hinni a múltat,
mert már ott sem vagyunk
mi ketten ott.
*
 
Látom a csöndet, ahogyan
ásít, unja magát és befedezi
a harangszót festményeid
szivárványa és mindkét
varázsdobozod tartalma hiányoddal
is többé lett…
Mélabús kilátóvá váltam.
*
 
S míg te a csillagkapukat nyitogatod,
kulcsra zárod, kilincs fel, kinyit…
Hétpontos zár, vissza, bezár,
magamba szívom a letűnő,
fekete lyukak koncentrikus köreit…
Tenyeremben az összes információt
összegyűjtöm, s rájuk fúvok, akár a
pitypangbóbitára, ha mégis
eltévednél, szívemben térképet rajzol
a hazaút.
*
 
Már leszálltam a vonatról, papucsaim
hagytam csak abban a kupéban ott,
utazóink sorban felrakva, de bensőmben
egy ladik lakott: szívem alatt evezőlapátok,
alteregóm fülében egy albatrosz csapkodott.
*
 
A kikötőben soha sincs éj, mindig ismeretlen
arcokkal tele a dokk. Ma végigkérdeztem
az összes embert, nem láttak-e véletlenül ott.
Ostobán néztek rám, mert az arcom
egyik fele fogfájással van tele,
és többé a fogtündér sem látogat…
Így csak a te apró szárnyad árnyát
láttam fodrozódni a hullámokban,
amint galaktikákat nyitogat.
*
 
Holnap dagály lesz, szerencse,
hogy gyöngykagylókat gyűjtesz éppen,
de egy lélegzetvétel erejéig mégis
a felszínre írod, hogy „Itt járt Zsófia.”,
és apálykor a hangod is hallom majd,
mikor visszahajtogatott szárnyaim
kibontom éppen ott.
*
 
A Duna holtágában megbotlott egy csónak,
tiszainak képzelte magát…
Ebből sem lesz már daliás huszár! – mondaná
Apám, mikor még csak csákókat hajtogatna,
s nem emésztené bensejét egy zátonyokkal
mélabús tócsa… Persze, Te ezt nem hallanád már
vagy mégis, ha a kozmikus terv a galaktikák
közötti időutazás.
 
 
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2017. március 29. (Éjjel fél 11-től éjfélig.)
DAFKE
 
legjobban az alakom fájlalom
valaha sudár volt és olyan mint egy
kiéheztetett táborlakóé
csúfoltak is érte az iskolában
az egy szál cérnametélt
egy szál bél kórusa velőmig hatolt
s néha felvisított hogy nem
vagyok csontkollekció
s ne rajtam mutogassa a
biológiatanár a hogy az emberből
hogy lehetett volna madár
mellesleg állandóan ittas volt
de ez akkor senkit sem érdekelt
az osztály csak nevetett rajta
és csepültük amikor csak tudtuk
mert nem érdekelte akkor már
semmi sem csak az hogy
megjárta a frontot
és kórusban ismételtük utána
hogy egy sor hulla egy sor mész
ma hamvaim nézem pedig
még itt vagyok az arcvonalban
de mégis hámlik rólam az öt és fél
évtizednyi retrovakolat és felejtek
először a tündérmeséket törölte
emlékezetem aztán
a stiglickerti arcokat
amit nem is bánok úgy sincs ott
más csak az egykori kacagások
ölelések zokogások cseverésznek
egymással mámoros boldogan
várva hogy én is hazataláljak
mert ahol ők laknak
 
az az én igazi otthonom
 
A busz
 
Mikor a busz ajtaja becsukódik,
mintha egy Angyal zárná össze szárnyait,
hogy beleférjen a magányok dobozába,
ahol  elveszett már minden remény, s hit.
És itt élünk e városban, mégis minden változik.
Az útvonalat ismerem, de valamiért
mindenre másképpen nézek,
mert a burkolat ugyan a régi,
ám tudtán kívül folyton csak temet…
Itt jártam egyetemre,
Apámmal gyakran beszélgetve
álmodtuk végig az utat,
majd leszállván magányosan
bontottuk ki külön vitorláink estig…
Amott áthallgattam egy évet,
rácsodálkoztam a szitárra,
s mindenre, ami összhangzattan.
Abban a házban élt a barátnőm:
meséket írt, rajzolt, festett,
testét a tüdőrák emésztette meg…
Pulmonológus főorvosként tudta,
mi vár rá, nem úgy, mint Apám…
Tavalyelőtt pedig éppen itt csodáltam
sokadjára újra a virágkarnevált,
s látom a házat, ahol éltem,
mikor még volt Gyermekem, s párom:
ez utóbbira nem érdemes szót fecsérelni sem,
de a Lányom agyhártyagyulladása
kettéreccsentette minden gyászom,
csontvelőmig hatol minden percben a Jaj…
Szombatonként két éven át itt zengett a
szili karéji verbunkos, s ropogott a parketta
az én lábaim alatt is, ott pedig Zsófival
álmodtuk képeinek ruháit, akár a divattervezők
minden egyes debreceni tárlata előtt.
És az ott a TESCO, ami elvitte innen az óvodát,
s azt a házrészt, amely egy lepkegyűjtő professzoré
volt: az udvara mohás, a belseje antik bűbáj…
Istenem! De imádtam levegőjét, s minden egyes bútorát…
Zsófival éppen ilyet gondoltunk magunknak sok éve már.
A fűnyírókat nyűttem, mint ama mesében az erős
ember a fát… Amott kölcsönöztem aztán a másokét
tavaszonként legalább ötször háromszázhatvanöt
napból hetvenötön át…
Itt meg fogorvoshoz és pszichiáterhez jártam…
A rendelő ugyanaz, az emberek meg jönnek és mennek,
akár a buszon, hol felépítjük önmagunk körül a teret,
s kerítéseket és határokat is szögesdrótokkal
húzunk magunk köré, hogy lelkünk éjszakáit
senki se leshesse meg.
 
 
Már nem tudom, hol kell jelezni,
ezért a végállomáson szállok le a vasútállomás előtt,
s mikor a busz ajtaja becsukódik,
mintha egy Angyal zárná össze szárnyait,
hogy beleférjen a magányok dobozába,
ahol  elveszett már minden remény, s hit.
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. március 11.
A Hely
 
Mégis otthon kellene lenni.
Egyszerűen a tárgyaink között.
Már a harmadik tepsi meggyest sütném,
míg te csak chatelnél,
én meg mosogatnék,
ahogyan ezt megszoktuk már.
 
Később filmeket néznénk,
s beszélgetnénk, meg Flopot zavargásznánk,
és kikotornánk a labdáját a 
leglehetetlenebb helyekről is, 
mert nem tűrnénk a nyüszítését tovább.
 
Aztán jó nagy séta következne
vagy napraforgómag porszívózás,
ha Krisz is itt volna, mert ez nálatok
szertartásszámba menő szokássá vált.
 
Az ünnep nem lehet piros betűs
a szotyola nélkül…
 
És álmodnátok nagy utazásokról
én meg messze tartanám magam a vonatoktól
-gyermekkoromban mindig a szemembe ment
a gőzös füstje és csupa korom volt az arcom
régen volt, de nem számít már ez sem-,
csak hallgatnék…
 
Igaz, sokszor harminc órákat meg még hatot ültem,
feküdtem, álmodoztam egy kupéban
az akkori nagy Szovjetunióba menet és jövet.
 
Ezért tanultál oroszul és ezért írtad a vázlatfüzeted
elejére, hogy a lakhelyed Moszkva Fűzfa utca
hat és fél szám B épület…
 
Már nem voltál itt, mikor zokogva
szembesültem azzal, hogy mi már soha 
nem megyünk együtt Oroszországba és nem éled
meg majd a sokadik magyar köztársaság kikiáltását sem,
mert biztos, egyszer ilyen is lesz…
 
Míg írom e sorokat kisült a következő adag is…
 
Gépiesen veszem elő a szitát, porcukorból
szíveket formálok a szeletekre, s otthon vagyunk.
Beülünk a fenyőfás szobába, ahol minden
LED felkapcsolva, s az ablakon a nyolc éves korodban
formált üvegfestékes húsvéti nyuszi kíván
áldott ünnepeket…
 
És valahonnan nagyon messziről 
eszembe jut, hogy énekelni kellene, 
mint gyermekkoromban apám,
mikor elkezdte a „Mennyből az angyalt”,
amit te sohasem bírtál, meg rajtam kívül senki sem…
 
De megpuszilnánk egymást mégis,
Mind felkucorodnánk a franciaágyra, s tiszta
„Szeretlekkel” volna tele az a Hely, az otthon
VELED.
*
És mégis otthon kellene lenni.
Egyszerűen a tárgyaink között.
 
Debrecen, 2016. december 31.
 
 
Válasz Peer Krisztián legújabb versére
 
mióta elmentél
kétszer leestem a lábamról
nem tudni miért
hiányod idegsejteket égetett
el bennem melyeket sohasem
regenerál már semmilyen idő
az órajárás éppen úgy nem
mint az évszakok körforgása
vagyok s olvasom krisz legújabb
verseit a műúton
bármiről is ír
az a hiányoddal van
tele miképpen az otthonunk is
nincsen meleg talán hideg sem
én sem vagyok ott pedig élek
hol az egyik hol a másik
kórház integet szélesre tárt
kapujainak karjaival pákat
s tudom visszavárnak
csak én szeretnék már hazamenni
de nincs többé haza és otthon
ma van tegnapok nélkül
melyből szemét módon
elrabolt téged az idő
 
 
 
erre mondják hogy
a kurva életbe
nem lesz nekem már
családom sohasem
csak egy amputált szív vagyok
vérkörök kamrák nélkül
szégyellje magát a sors
 
Debrecen, 2017. január
 
Ma reggel…
 
Olvasgatom a híreket,
de hamar abbahagyom,
nonszensz, milyen baromságokban
hisznek egyesek,
s itt megállnak a gondolataim egy
pillanatra, mert nem jut eszembe, 
hogyan magyaráznám meg
a nonszensz jelentését,
a gugli meg tekerni nem akarom, 
így marad a nonszensz,
miképpen az is ostobaság, 
hogy nem papíralapú, 
friss, ropogós lapokat
olvasgatok, mert
utolért a gyors információáramlás,
nahát, ki gondolta volna ezt
akár harminc éve,
s, vajon, mi történik harminc
esztendő múlva? 
Bizonyára nem leszek, 
ki a fene akar addig élni,
míg majd az akkori 
egészségügy le sem szarja,
miképpen a mostani
sem működik, és nem lesz
nyögdíj meg újság sem
papíralapú, hanem globális
egészben pusztítja majd az 
emberiség magát akkor is,
feltéve, ha lesz még olyan, 
s az elhunyt gyermekem
valahonnan egy karosszékből
nézi, milyen volt a világ,
mikor még Isten vigyázott
a rendre, s édesanyja
pedig a gyászban megpihent.
*
 
Akkor talán megértem én is,
micsoda képtelenségek
lepték el e glóbuszt,
s mindehhez nem kellett
biológiai fegyver sem
az új népvándorlások
korában, elég volt
egy értelmetlen baktérium
lázadása vagy talán
a föld fordult ki a sarkaiból teljesen… 
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. március 26.
 
 
Gyere már haza, haldoklik lassan a tél is…
 
Gyere már haza, haldoklik lassan a tél is...
Tavasz lesz, s te újra tervezhetsz...
Tervezel most is valahol,
Csak éppen minden rajongásod
egy urnában lángol.
S be is falaztunk a felirat miatt...
Hogy az emberek milyen telhetetlenek!
Miért nem elég nekik egy fa például
vagy egy picinyke virágmag?
Nem! Tűz kell, mert élnek.
Nem tudom, mi a fenének
ennyi minden: például mécses
és koszorúk meg váza...
Látod te egyáltalán mivé lett
mozdulataid árja meg tekinteted
barna őszintesége,
s megnyugtató szelídsége?
Nem tudhatod, mert be vagy zárva
és nem viszünk ki többé a napvilágra,,,
Tudod, mit? Felejtsük el szépen
a halálosdi játékot, s rajzolj mindent
újra, de csak azt, aminek benned
él a kulcsa, s el ne menj klassz
fényeket csinálni Szerbiába,
s Pécsre se tedd be többé a lábad,
valahol itt kaphattad a halálos kórt,
de már nem szólsz vissza,
hogy kár volt, pedig tavasz lesz újra
és játszani kellene meg tervezni
egy hosszú életútra...
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. február 19.
 
 
 
Hiány
 
 
Késő van, belső fényvilág átlibbent a hártya oldalán,
Hártya van, s sötét. Ez a fekete lyuk.
Elnyelt ez az év, a sötét.
De néha a csillagok közül lesimogatja könnyeid egy kéz,
ami már nem fest, díszletez,...
S soha nem ölel, csak volt valamikor rég,
mikor nem 2016-ot jelzett a földi ész.
 
 
Zsófiról álmodtam
 
Az éjjel Rólad álmodtam.
Különös helyeken jártunk,
s üldöztek is bennünket,
nem tudom, kik és miért...
Rosszarcú emberek koszorúja
vett körül, s talán áldozati táncot
is jártak...
Nem emlékszem a részletekre,
de felébredvén azonnal
hívni akartalak, hogy jól vagy-e,
mert álmomban mindketten
meghaltunk, s mégis...
A valóság más utakat
jelölt ki számunkra,
hiszen a sors kegyetlen
lehelete folytán csak én maradtam itt
egy telefonnal a kezemben,
s a számod, a hívott: „átmenetileg
ki van kapcsolva a forgalomból”,
ahogyan én is ebből az életből
Nélküled.
 
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2017. január 8.
 
 
Búcsú
 
Ha meghalni megyek,
nem viszek mást magammal,
csak iratokat és fotókat Zsófiról.
Ilyen egyszerű volt az életem,
s tudnia kell róla a Kaszásnak is,
ha meghalni megyek.
 
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2017. január 6.
Sors
 
Meghalt a férjem,
elment az apám,
elhunyt az anyám,
elillant a lányom,
maradtam én...
Theónak
 
 
Csak most volt huszonöt,
s már temetni kell.
A mosolya elveszett.
Most lett volna huszonhat,
egy életen át siratni kell.
Szemei ragyogása elveszett.
Nem lesz soha huszonhét,
de emlékezni kell.
Teljes valója elveszett,
mert egy baktérium
pókhálójában csapdába esett.
 
*
 
Ami maradt a sors torzója
csupán: síri csönd és virágfohász.
Nem éri már el senki,
nem formál rajta többé ecset,
szó, szerelem, madár, semmi...
 
*
 
A tegnapi nyár még zümmög,
akár az  agyonhajszolt Intercity...
Jóságra termett karcsúságod
elillant a tájban hiába az újabb
lázas ecsetvonások Vincentnek
sem lesz többé füle, az itt 
maradottaknak senki se ígérjen
életet, mert azt nem lehet,
mert az nem lehet, hiába kívánjuk
újra és újra, hogy tegnapelőtt
legyen, vagy kapjuk el mi
azt az afrikai nyavalyát, mibe
a múlt esztendőben annyian 
pihentek bele, hogy kötelező
lesz ellene az oltás, de akkor,
ha mégis előbb kaptad volna
meg Te is, akkor itt volnál,
akkor itt volnál, s nem robbannál
haláloddal hirtelen bele
minden  leporladó pillanatba,
nem mállana holt anyagod
a múltunkba vissza, hogy
kezünk között szétperegjen újra
meg újra létmorzsáid hiánya,
mert nincs már egészben zsebedben
a pogácsa sem, hangyabrikett lett
belőle, reformgasztronómia
a vegetáriánus lét kovásza,
s nincs, aki megrágja,
még sincs, aki megrágja...
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. április 29.
 
 
 
Stiglickerti ötvenhárom és fél
 
A hold papucsából
kibuggyan az éj,
itatóspapír volt
a tegnapi nap,
s a felitatott pacákban
benne ragadt.
Így ma is csütörtök vagyok…
Tavaly is az voltam
egész évben.
Kormot szitált halálod
ebbe a napba,
s a felhők ropogása
a nagy zivatarok alatt
meg nem született tenger
hínáros levélfonákkal:
Belőled ennyi maradt.
*
 
Már összeomlottam.
Nem emlékszem semmire sem.
Valahol Pesten indultunk volna
a Szent Lászlóból haza,
de a melletted fekvő néni
azt mondta, már az összes
neurológus látta, voltak
nyolcan vagy tízen…
Pedig már vártam,
hogy felébredj,
de a kóma a tudat
sötét éjszakája vagy
valamiféle fekete lyuk.
*
 
Csakhogy mégis galaktikák
azok, így itt vagy velem
hétfőn és kedden és szerdán
és pénteken, s minden hétvégén,
de csütörtökönként eljátszod
a halálod ma is.
*
 
 
Ma egy kisfiú táncát néztem,
éppen két esztendős múlt…
Emlékszem, ebben a korodban
milyen bájos voltál, mikor a
játszótéri szélben csak neked
nyújtotta kezeit a hinta,
és volt palinta meg libikóka-
billenéses álmaid.
*
 
Már nem álmodom.
Ebbe a csütörtökbe belefulladok
lassan, és nem akarok otthon
lenni, ahol te már sohasem vagy ott…
Kisiklottak a tegnapok, nem maradt más,
csak bánatesőbe csomagolt sóvárgás…
Ma is ebből vagyok.
*
 
A tárgyainkat befodrozza a múlt,
gyógyulásra semmi ok,
a szobád összeomlott, akár a
légópince, csak az utcai rianások alatt
vagyok néha ott.
*
 
És nem akarok látni senkit,
emlékeim nem fölösleges holmik,
az EGY kincset rejtik,
és a múlandóság örök rugói
téged idéznek hinni a múltat,
mert már ott sem vagyunk
mi ketten ott.
*
 
Látom a csöndet, ahogyan
ásít, unja magát és befedezi
a harangszót festményeid
szivárványa és mindkét
varázsdobozod tartalma hiányoddal
is többé lett…
Mélabús kilátóvá váltam.
*
 
S míg te a csillagkapukat nyitogatod,
kulcsra zárod, kilincs fel, kinyit…
Hétpontos zár, vissza, bezár,
magamba szívom a letűnő,
fekete lyukak koncentrikus köreit…
Tenyeremben az összes információt
összegyűjtöm, s rájuk fúvok, akár a
pitypangbóbitára, ha mégis
eltévednél, szívemben térképet rajzol
a hazaút.
*
 
Már leszálltam a vonatról, papucsaim
hagytam csak abban a kupéban ott,
utazóink sorban felrakva, de bensőmben
egy ladik lakott: szívem alatt evezőlapátok,
alteregóm fülében egy albatrosz csapkodott.
*
 
A kikötőben soha sincs éj, mindig ismeretlen
arcokkal tele a dokk. Ma végigkérdeztem
az összes embert, nem láttak-e véletlenül ott.
Ostobán néztek rám, mert az arcom
egyik fele fogfájással van tele,
és többé a fogtündér sem látogat…
Így csak a te apró szárnyad árnyát
láttam fodrozódni a hullámokban,
amint galaktikákat nyitogat.
*
 
Holnap dagály lesz, szerencse,
hogy gyöngykagylókat gyűjtesz éppen,
de egy lélegzetvétel erejéig mégis
a felszínre írod, hogy „Itt járt Zsófia.”,
és apálykor a hangod is hallom majd,
mikor visszahajtogatott szárnyaim
kibontom éppen ott.
*
 
A Duna holtágában megbotlott egy csónak,
tiszainak képzelte magát…
Ebből sem lesz már daliás huszár! – mondaná
Apám, mikor még csak csákókat hajtogatna,
s nem emésztené bensejét egy zátonyokkal
mélabús tócsa… Persze, Te ezt nem hallanád már
vagy mégis, ha a kozmikus terv a galaktikák
közötti időutazás.
 
 
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2017. március 29. (Éjjel fél 11-től éjfélig.)
DAFKE
 
legjobban az alakom fájlalom
valaha sudár volt és olyan mint egy
kiéheztetett táborlakóé
csúfoltak is érte az iskolában
az egy szál cérnametélt
egy szál bél kórusa velőmig hatolt
s néha felvisított hogy nem
vagyok csontkollekció
s ne rajtam mutogassa a
biológiatanár a hogy az emberből
hogy lehetett volna madár
mellesleg állandóan ittas volt
de ez akkor senkit sem érdekelt
az osztály csak nevetett rajta
és csepültük amikor csak tudtuk
mert nem érdekelte akkor már
semmi sem csak az hogy
megjárta a frontot
és kórusban ismételtük utána
hogy egy sor hulla egy sor mész
ma hamvaim nézem pedig
még itt vagyok az arcvonalban
de mégis hámlik rólam az öt és fél
évtizednyi retrovakolat és felejtek
először a tündérmeséket törölte
emlékezetem aztán
a stiglickerti arcokat
amit nem is bánok úgy sincs ott
más csak az egykori kacagások
ölelések zokogások cseverésznek
egymással mámoros boldogan
várva hogy én is hazataláljak
mert ahol ők laknak
 
az az én igazi otthonom
 
A busz
 
Mikor a busz ajtaja becsukódik,
mintha egy Angyal zárná össze szárnyait,
hogy beleférjen a magányok dobozába,
ahol  elveszett már minden remény, s hit.
És itt élünk e városban, mégis minden változik.
Az útvonalat ismerem, de valamiért
mindenre másképpen nézek,
mert a burkolat ugyan a régi,
ám tudtán kívül folyton csak temet…
Itt jártam egyetemre,
Apámmal gyakran beszélgetve
álmodtuk végig az utat,
majd leszállván magányosan
bontottuk ki külön vitorláink estig…
Amott áthallgattam egy évet,
rácsodálkoztam a szitárra,
s mindenre, ami összhangzattan.
Abban a házban élt a barátnőm:
meséket írt, rajzolt, festett,
testét a tüdőrák emésztette meg…
Pulmonológus főorvosként tudta,
mi vár rá, nem úgy, mint Apám…
Tavalyelőtt pedig éppen itt csodáltam
sokadjára újra a virágkarnevált,
s látom a házat, ahol éltem,
mikor még volt Gyermekem, s párom:
ez utóbbira nem érdemes szót fecsérelni sem,
de a Lányom agyhártyagyulladása
kettéreccsentette minden gyászom,
csontvelőmig hatol minden percben a Jaj…
Szombatonként két éven át itt zengett a
szili karéji verbunkos, s ropogott a parketta
az én lábaim alatt is, ott pedig Zsófival
álmodtuk képeinek ruháit, akár a divattervezők
minden egyes debreceni tárlata előtt.
És az ott a TESCO, ami elvitte innen az óvodát,
s azt a házrészt, amely egy lepkegyűjtő professzoré
volt: az udvara mohás, a belseje antik bűbáj…
Istenem! De imádtam levegőjét, s minden egyes bútorát…
Zsófival éppen ilyet gondoltunk magunknak sok éve már.
A fűnyírókat nyűttem, mint ama mesében az erős
ember a fát… Amott kölcsönöztem aztán a másokét
tavaszonként legalább ötször háromszázhatvanöt
napból hetvenötön át…
Itt meg fogorvoshoz és pszichiáterhez jártam…
A rendelő ugyanaz, az emberek meg jönnek és mennek,
akár a buszon, hol felépítjük önmagunk körül a teret,
s kerítéseket és határokat is szögesdrótokkal
húzunk magunk köré, hogy lelkünk éjszakáit
senki se leshesse meg.
 
 
Már nem tudom, hol kell jelezni,
ezért a végállomáson szállok le a vasútállomás előtt,
s mikor a busz ajtaja becsukódik,
mintha egy Angyal zárná össze szárnyait,
hogy beleférjen a magányok dobozába,
ahol  elveszett már minden remény, s hit.
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. március 11.
A Hely
 
Mégis otthon kellene lenni.
Egyszerűen a tárgyaink között.
Már a harmadik tepsi meggyest sütném,
míg te csak chatelnél,
én meg mosogatnék,
ahogyan ezt megszoktuk már.
 
Később filmeket néznénk,
s beszélgetnénk, meg Flopot zavargásznánk,
és kikotornánk a labdáját a 
leglehetetlenebb helyekről is, 
mert nem tűrnénk a nyüszítését tovább.
 
Aztán jó nagy séta következne
vagy napraforgómag porszívózás,
ha Krisz is itt volna, mert ez nálatok
szertartásszámba menő szokássá vált.
 
Az ünnep nem lehet piros betűs
a szotyola nélkül…
 
És álmodnátok nagy utazásokról
én meg messze tartanám magam a vonatoktól
-gyermekkoromban mindig a szemembe ment
a gőzös füstje és csupa korom volt az arcom
régen volt, de nem számít már ez sem-,
csak hallgatnék…
 
Igaz, sokszor harminc órákat meg még hatot ültem,
feküdtem, álmodoztam egy kupéban
az akkori nagy Szovjetunióba menet és jövet.
 
Ezért tanultál oroszul és ezért írtad a vázlatfüzeted
elejére, hogy a lakhelyed Moszkva Fűzfa utca
hat és fél szám B épület…
 
Már nem voltál itt, mikor zokogva
szembesültem azzal, hogy mi már soha 
nem megyünk együtt Oroszországba és nem éled
meg majd a sokadik magyar köztársaság kikiáltását sem,
mert biztos, egyszer ilyen is lesz…
 
Míg írom e sorokat kisült a következő adag is…
 
Gépiesen veszem elő a szitát, porcukorból
szíveket formálok a szeletekre, s otthon vagyunk.
Beülünk a fenyőfás szobába, ahol minden
LED felkapcsolva, s az ablakon a nyolc éves korodban
formált üvegfestékes húsvéti nyuszi kíván
áldott ünnepeket…
 
És valahonnan nagyon messziről 
eszembe jut, hogy énekelni kellene, 
mint gyermekkoromban apám,
mikor elkezdte a „Mennyből az angyalt”,
amit te sohasem bírtál, meg rajtam kívül senki sem…
 
De megpuszilnánk egymást mégis,
Mind felkucorodnánk a franciaágyra, s tiszta
„Szeretlekkel” volna tele az a Hely, az otthon
VELED.
*
És mégis otthon kellene lenni.
Egyszerűen a tárgyaink között.
 
Debrecen, 2016. december 31.
 
 
Válasz Peer Krisztián legújabb versére
 
mióta elmentél
kétszer leestem a lábamról
nem tudni miért
hiányod idegsejteket égetett
el bennem melyeket sohasem
regenerál már semmilyen idő
az órajárás éppen úgy nem
mint az évszakok körforgása
vagyok s olvasom krisz legújabb
verseit a műúton
bármiről is ír
az a hiányoddal van
tele miképpen az otthonunk is
nincsen meleg talán hideg sem
én sem vagyok ott pedig élek
hol az egyik hol a másik
kórház integet szélesre tárt
kapujainak karjaival pákat
s tudom visszavárnak
csak én szeretnék már hazamenni
de nincs többé haza és otthon
ma van tegnapok nélkül
melyből szemét módon
elrabolt téged az idő
 
 
 
erre mondják hogy
a kurva életbe
nem lesz nekem már
családom sohasem
csak egy amputált szív vagyok
vérkörök kamrák nélkül
szégyellje magát a sors
 
Debrecen, 2017. január
 
Ma reggel…
 
Olvasgatom a híreket,
de hamar abbahagyom,
nonszensz, milyen baromságokban
hisznek egyesek,
s itt megállnak a gondolataim egy
pillanatra, mert nem jut eszembe, 
hogyan magyaráznám meg
a nonszensz jelentését,
a gugli meg tekerni nem akarom, 
így marad a nonszensz,
miképpen az is ostobaság, 
hogy nem papíralapú, 
friss, ropogós lapokat
olvasgatok, mert
utolért a gyors információáramlás,
nahát, ki gondolta volna ezt
akár harminc éve,
s, vajon, mi történik harminc
esztendő múlva? 
Bizonyára nem leszek, 
ki a fene akar addig élni,
míg majd az akkori 
egészségügy le sem szarja,
miképpen a mostani
sem működik, és nem lesz
nyögdíj meg újság sem
papíralapú, hanem globális
egészben pusztítja majd az 
emberiség magát akkor is,
feltéve, ha lesz még olyan, 
s az elhunyt gyermekem
valahonnan egy karosszékből
nézi, milyen volt a világ,
mikor még Isten vigyázott
a rendre, s édesanyja
pedig a gyászban megpihent.
*
 
Akkor talán megértem én is,
micsoda képtelenségek
lepték el e glóbuszt,
s mindehhez nem kellett
biológiai fegyver sem
az új népvándorlások
korában, elég volt
egy értelmetlen baktérium
lázadása vagy talán
a föld fordult ki a sarkaiból teljesen… 
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. március 26.
 
 
Gyere már haza, haldoklik lassan a tél is…
 
Gyere már haza, haldoklik lassan a tél is...
Tavasz lesz, s te újra tervezhetsz...
Tervezel most is valahol,
Csak éppen minden rajongásod
egy urnában lángol.
S be is falaztunk a felirat miatt...
Hogy az emberek milyen telhetetlenek!
Miért nem elég nekik egy fa például
vagy egy picinyke virágmag?
Nem! Tűz kell, mert élnek.
Nem tudom, mi a fenének
ennyi minden: például mécses
és koszorúk meg váza...
Látod te egyáltalán mivé lett
mozdulataid árja meg tekinteted
barna őszintesége,
s megnyugtató szelídsége?
Nem tudhatod, mert be vagy zárva
és nem viszünk ki többé a napvilágra,,,
Tudod, mit? Felejtsük el szépen
a halálosdi játékot, s rajzolj mindent
újra, de csak azt, aminek benned
él a kulcsa, s el ne menj klassz
fényeket csinálni Szerbiába,
s Pécsre se tedd be többé a lábad,
valahol itt kaphattad a halálos kórt,
de már nem szólsz vissza,
hogy kár volt, pedig tavasz lesz újra
és játszani kellene meg tervezni
egy hosszú életútra...
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. február 19.
 
 
 
Hiány
 
 
Késő van, belső fényvilág átlibbent a hártya oldalán,
Hártya van, s sötét. Ez a fekete lyuk.
Elnyelt ez az év, a sötét.
De néha a csillagok közül lesimogatja könnyeid egy kéz,
ami már nem fest, díszletez,...
S soha nem ölel, csak volt valamikor rég,
mikor nem 2016-ot jelzett a földi ész.
 
 
Zsófiról álmodtam
 
Az éjjel Rólad álmodtam.
Különös helyeken jártunk,
s üldöztek is bennünket,
nem tudom, kik és miért...
Rosszarcú emberek koszorúja
vett körül, s talán áldozati táncot
is jártak...
Nem emlékszem a részletekre,
de felébredvén azonnal
hívni akartalak, hogy jól vagy-e,
mert álmomban mindketten
meghaltunk, s mégis...
A valóság más utakat
jelölt ki számunkra,
hiszen a sors kegyetlen
lehelete folytán csak én maradtam itt
egy telefonnal a kezemben,
s a számod, a hívott: „átmenetileg
ki van kapcsolva a forgalomból”,
ahogyan én is ebből az életből
Nélküled.
 
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2017. január 8.
 
 
Búcsú
 
Ha meghalni megyek,
nem viszek mást magammal,
csak iratokat és fotókat Zsófiról.
Ilyen egyszerű volt az életem,
s tudnia kell róla a Kaszásnak is,
ha meghalni megyek.
 
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2017. január 6.
Sors
 
Meghalt a férjem,
elment az apám,
elhunyt az anyám,
elillant a lányom,
maradtam én...
Theónak
 
 
Csak most volt huszonöt,
s már temetni kell.
A mosolya elveszett.
Most lett volna huszonhat,
egy életen át siratni kell.
Szemei ragyogása elveszett.
Nem lesz soha huszonhét,
de emlékezni kell.
Teljes valója elveszett,
mert egy baktérium
pókhálójában csapdába esett.
 
*
 
Ami maradt a sors torzója
csupán: síri csönd és virágfohász.
Nem éri már el senki,
nem formál rajta többé ecset,
szó, szerelem, madár, semmi...
 
*
 
A tegnapi nyár még zümmög,
akár az  agyonhajszolt Intercity...
Jóságra termett karcsúságod
elillant a tájban hiába az újabb
lázas ecsetvonások Vincentnek
sem lesz többé füle, az itt 
maradottaknak senki se ígérjen
életet, mert azt nem lehet,
mert az nem lehet, hiába kívánjuk
újra és újra, hogy tegnapelőtt
legyen, vagy kapjuk el mi
azt az afrikai nyavalyát, mibe
a múlt esztendőben annyian 
pihentek bele, hogy kötelező
lesz ellene az oltás, de akkor,
ha mégis előbb kaptad volna
meg Te is, akkor itt volnál,
akkor itt volnál, s nem robbannál
haláloddal hirtelen bele
minden  leporladó pillanatba,
nem mállana holt anyagod
a múltunkba vissza, hogy
kezünk között szétperegjen újra
meg újra létmorzsáid hiánya,
mert nincs már egészben zsebedben
a pogácsa sem, hangyabrikett lett
belőle, reformgasztronómia
a vegetáriánus lét kovásza,
s nincs, aki megrágja,
még sincs, aki megrágja...
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. április 29.
 
 
 
Stiglickerti ötvenhárom és fél
 
A hold papucsából
kibuggyan az éj,
itatóspapír volt
a tegnapi nap,
s a felitatott pacákban
benne ragadt.
Így ma is csütörtök vagyok…
Tavaly is az voltam
egész évben.
Kormot szitált halálod
ebbe a napba,
s a felhők ropogása
a nagy zivatarok alatt
meg nem született tenger
hínáros levélfonákkal:
Belőled ennyi maradt.
*
 
Már összeomlottam.
Nem emlékszem semmire sem.
Valahol Pesten indultunk volna
a Szent Lászlóból haza,
de a melletted fekvő néni
azt mondta, már az összes
neurológus látta, voltak
nyolcan vagy tízen…
Pedig már vártam,
hogy felébredj,
de a kóma a tudat
sötét éjszakája vagy
valamiféle fekete lyuk.
*
 
Csakhogy mégis galaktikák
azok, így itt vagy velem
hétfőn és kedden és szerdán
és pénteken, s minden hétvégén,
de csütörtökönként eljátszod
a halálod ma is.
*
 
 
Ma egy kisfiú táncát néztem,
éppen két esztendős múlt…
Emlékszem, ebben a korodban
milyen bájos voltál, mikor a
játszótéri szélben csak neked
nyújtotta kezeit a hinta,
és volt palinta meg libikóka-
billenéses álmaid.
*
 
Már nem álmodom.
Ebbe a csütörtökbe belefulladok
lassan, és nem akarok otthon
lenni, ahol te már sohasem vagy ott…
Kisiklottak a tegnapok, nem maradt más,
csak bánatesőbe csomagolt sóvárgás…
Ma is ebből vagyok.
*
 
A tárgyainkat befodrozza a múlt,
gyógyulásra semmi ok,
a szobád összeomlott, akár a
légópince, csak az utcai rianások alatt
vagyok néha ott.
*
 
És nem akarok látni senkit,
emlékeim nem fölösleges holmik,
az EGY kincset rejtik,
és a múlandóság örök rugói
téged idéznek hinni a múltat,
mert már ott sem vagyunk
mi ketten ott.
*
 
Látom a csöndet, ahogyan
ásít, unja magát és befedezi
a harangszót festményeid
szivárványa és mindkét
varázsdobozod tartalma hiányoddal
is többé lett…
Mélabús kilátóvá váltam.
*
 
S míg te a csillagkapukat nyitogatod,
kulcsra zárod, kilincs fel, kinyit…
Hétpontos zár, vissza, bezár,
magamba szívom a letűnő,
fekete lyukak koncentrikus köreit…
Tenyeremben az összes információt
összegyűjtöm, s rájuk fúvok, akár a
pitypangbóbitára, ha mégis
eltévednél, szívemben térképet rajzol
a hazaút.
*
 
Már leszálltam a vonatról, papucsaim
hagytam csak abban a kupéban ott,
utazóink sorban felrakva, de bensőmben
egy ladik lakott: szívem alatt evezőlapátok,
alteregóm fülében egy albatrosz csapkodott.
*
 
A kikötőben soha sincs éj, mindig ismeretlen
arcokkal tele a dokk. Ma végigkérdeztem
az összes embert, nem láttak-e véletlenül ott.
Ostobán néztek rám, mert az arcom
egyik fele fogfájással van tele,
és többé a fogtündér sem látogat…
Így csak a te apró szárnyad árnyát
láttam fodrozódni a hullámokban,
amint galaktikákat nyitogat.
*
 
Holnap dagály lesz, szerencse,
hogy gyöngykagylókat gyűjtesz éppen,
de egy lélegzetvétel erejéig mégis
a felszínre írod, hogy „Itt járt Zsófia.”,
és apálykor a hangod is hallom majd,
mikor visszahajtogatott szárnyaim
kibontom éppen ott.
*
 
A Duna holtágában megbotlott egy csónak,
tiszainak képzelte magát…
Ebből sem lesz már daliás huszár! – mondaná
Apám, mikor még csak csákókat hajtogatna,
s nem emésztené bensejét egy zátonyokkal
mélabús tócsa… Persze, Te ezt nem hallanád már
vagy mégis, ha a kozmikus terv a galaktikák
közötti időutazás.
 
 
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2017. március 29. (Éjjel fél 11-től éjfélig.)
DAFKE
 
legjobban az alakom fájlalom
valaha sudár volt és olyan mint egy
kiéheztetett táborlakóé
csúfoltak is érte az iskolában
az egy szál cérnametélt
egy szál bél kórusa velőmig hatolt
s néha felvisított hogy nem
vagyok csontkollekció
s ne rajtam mutogassa a
biológiatanár a hogy az emberből
hogy lehetett volna madár
mellesleg állandóan ittas volt
de ez akkor senkit sem érdekelt
az osztály csak nevetett rajta
és csepültük amikor csak tudtuk
mert nem érdekelte akkor már
semmi sem csak az hogy
megjárta a frontot
és kórusban ismételtük utána
hogy egy sor hulla egy sor mész
ma hamvaim nézem pedig
még itt vagyok az arcvonalban
de mégis hámlik rólam az öt és fél
évtizednyi retrovakolat és felejtek
először a tündérmeséket törölte
emlékezetem aztán
a stiglickerti arcokat
amit nem is bánok úgy sincs ott
más csak az egykori kacagások
ölelések zokogások cseverésznek
egymással mámoros boldogan
várva hogy én is hazataláljak
mert ahol ők laknak
 
az az én igazi otthonom
 
A busz
 
Mikor a busz ajtaja becsukódik,
mintha egy Angyal zárná össze szárnyait,
hogy beleférjen a magányok dobozába,
ahol  elveszett már minden remény, s hit.
És itt élünk e városban, mégis minden változik.
Az útvonalat ismerem, de valamiért
mindenre másképpen nézek,
mert a burkolat ugyan a régi,
ám tudtán kívül folyton csak temet…
Itt jártam egyetemre,
Apámmal gyakran beszélgetve
álmodtuk végig az utat,
majd leszállván magányosan
bontottuk ki külön vitorláink estig…
Amott áthallgattam egy évet,
rácsodálkoztam a szitárra,
s mindenre, ami összhangzattan.
Abban a házban élt a barátnőm:
meséket írt, rajzolt, festett,
testét a tüdőrák emésztette meg…
Pulmonológus főorvosként tudta,
mi vár rá, nem úgy, mint Apám…
Tavalyelőtt pedig éppen itt csodáltam
sokadjára újra a virágkarnevált,
s látom a házat, ahol éltem,
mikor még volt Gyermekem, s párom:
ez utóbbira nem érdemes szót fecsérelni sem,
de a Lányom agyhártyagyulladása
kettéreccsentette minden gyászom,
csontvelőmig hatol minden percben a Jaj…
Szombatonként két éven át itt zengett a
szili karéji verbunkos, s ropogott a parketta
az én lábaim alatt is, ott pedig Zsófival
álmodtuk képeinek ruháit, akár a divattervezők
minden egyes debreceni tárlata előtt.
És az ott a TESCO, ami elvitte innen az óvodát,
s azt a házrészt, amely egy lepkegyűjtő professzoré
volt: az udvara mohás, a belseje antik bűbáj…
Istenem! De imádtam levegőjét, s minden egyes bútorát…
Zsófival éppen ilyet gondoltunk magunknak sok éve már.
A fűnyírókat nyűttem, mint ama mesében az erős
ember a fát… Amott kölcsönöztem aztán a másokét
tavaszonként legalább ötször háromszázhatvanöt
napból hetvenötön át…
Itt meg fogorvoshoz és pszichiáterhez jártam…
A rendelő ugyanaz, az emberek meg jönnek és mennek,
akár a buszon, hol felépítjük önmagunk körül a teret,
s kerítéseket és határokat is szögesdrótokkal
húzunk magunk köré, hogy lelkünk éjszakáit
senki se leshesse meg.
 
 
Már nem tudom, hol kell jelezni,
ezért a végállomáson szállok le a vasútállomás előtt,
s mikor a busz ajtaja becsukódik,
mintha egy Angyal zárná össze szárnyait,
hogy beleférjen a magányok dobozába,
ahol  elveszett már minden remény, s hit.
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. március 11.
A Hely
 
Mégis otthon kellene lenni.
Egyszerűen a tárgyaink között.
Már a harmadik tepsi meggyest sütném,
míg te csak chatelnél,
én meg mosogatnék,
ahogyan ezt megszoktuk már.
 
Később filmeket néznénk,
s beszélgetnénk, meg Flopot zavargásznánk,
és kikotornánk a labdáját a 
leglehetetlenebb helyekről is, 
mert nem tűrnénk a nyüszítését tovább.
 
Aztán jó nagy séta következne
vagy napraforgómag porszívózás,
ha Krisz is itt volna, mert ez nálatok
szertartásszámba menő szokássá vált.
 
Az ünnep nem lehet piros betűs
a szotyola nélkül…
 
És álmodnátok nagy utazásokról
én meg messze tartanám magam a vonatoktól
-gyermekkoromban mindig a szemembe ment
a gőzös füstje és csupa korom volt az arcom
régen volt, de nem számít már ez sem-,
csak hallgatnék…
 
Igaz, sokszor harminc órákat meg még hatot ültem,
feküdtem, álmodoztam egy kupéban
az akkori nagy Szovjetunióba menet és jövet.
 
Ezért tanultál oroszul és ezért írtad a vázlatfüzeted
elejére, hogy a lakhelyed Moszkva Fűzfa utca
hat és fél szám B épület…
 
Már nem voltál itt, mikor zokogva
szembesültem azzal, hogy mi már soha 
nem megyünk együtt Oroszországba és nem éled
meg majd a sokadik magyar köztársaság kikiáltását sem,
mert biztos, egyszer ilyen is lesz…
 
Míg írom e sorokat kisült a következő adag is…
 
Gépiesen veszem elő a szitát, porcukorból
szíveket formálok a szeletekre, s otthon vagyunk.
Beülünk a fenyőfás szobába, ahol minden
LED felkapcsolva, s az ablakon a nyolc éves korodban
formált üvegfestékes húsvéti nyuszi kíván
áldott ünnepeket…
 
És valahonnan nagyon messziről 
eszembe jut, hogy énekelni kellene, 
mint gyermekkoromban apám,
mikor elkezdte a „Mennyből az angyalt”,
amit te sohasem bírtál, meg rajtam kívül senki sem…
 
De megpuszilnánk egymást mégis,
Mind felkucorodnánk a franciaágyra, s tiszta
„Szeretlekkel” volna tele az a Hely, az otthon
VELED.
*
És mégis otthon kellene lenni.
Egyszerűen a tárgyaink között.
 
Debrecen, 2016. december 31.
 
 
Válasz Peer Krisztián legújabb versére
 
mióta elmentél
kétszer leestem a lábamról
nem tudni miért
hiányod idegsejteket égetett
el bennem melyeket sohasem
regenerál már semmilyen idő
az órajárás éppen úgy nem
mint az évszakok körforgása
vagyok s olvasom krisz legújabb
verseit a műúton
bármiről is ír
az a hiányoddal van
tele miképpen az otthonunk is
nincsen meleg talán hideg sem
én sem vagyok ott pedig élek
hol az egyik hol a másik
kórház integet szélesre tárt
kapujainak karjaival pákat
s tudom visszavárnak
csak én szeretnék már hazamenni
de nincs többé haza és otthon
ma van tegnapok nélkül
melyből szemét módon
elrabolt téged az idő
 
 
 
erre mondják hogy
a kurva életbe
nem lesz nekem már
családom sohasem
csak egy amputált szív vagyok
vérkörök kamrák nélkül
szégyellje magát a sors
 
Debrecen, 2017. január
 
Ma reggel…
 
Olvasgatom a híreket,
de hamar abbahagyom,
nonszensz, milyen baromságokban
hisznek egyesek,
s itt megállnak a gondolataim egy
pillanatra, mert nem jut eszembe, 
hogyan magyaráznám meg
a nonszensz jelentését,
a gugli meg tekerni nem akarom, 
így marad a nonszensz,
miképpen az is ostobaság, 
hogy nem papíralapú, 
friss, ropogós lapokat
olvasgatok, mert
utolért a gyors információáramlás,
nahát, ki gondolta volna ezt
akár harminc éve,
s, vajon, mi történik harminc
esztendő múlva? 
Bizonyára nem leszek, 
ki a fene akar addig élni,
míg majd az akkori 
egészségügy le sem szarja,
miképpen a mostani
sem működik, és nem lesz
nyögdíj meg újság sem
papíralapú, hanem globális
egészben pusztítja majd az 
emberiség magát akkor is,
feltéve, ha lesz még olyan, 
s az elhunyt gyermekem
valahonnan egy karosszékből
nézi, milyen volt a világ,
mikor még Isten vigyázott
a rendre, s édesanyja
pedig a gyászban megpihent.
*
 
Akkor talán megértem én is,
micsoda képtelenségek
lepték el e glóbuszt,
s mindehhez nem kellett
biológiai fegyver sem
az új népvándorlások
korában, elég volt
egy értelmetlen baktérium
lázadása vagy talán
a föld fordult ki a sarkaiból teljesen… 
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. március 26.
 
 
Gyere már haza, haldoklik lassan a tél is…
 
Gyere már haza, haldoklik lassan a tél is...
Tavasz lesz, s te újra tervezhetsz...
Tervezel most is valahol,
Csak éppen minden rajongásod
egy urnában lángol.
S be is falaztunk a felirat miatt...
Hogy az emberek milyen telhetetlenek!
Miért nem elég nekik egy fa például
vagy egy picinyke virágmag?
Nem! Tűz kell, mert élnek.
Nem tudom, mi a fenének
ennyi minden: például mécses
és koszorúk meg váza...
Látod te egyáltalán mivé lett
mozdulataid árja meg tekinteted
barna őszintesége,
s megnyugtató szelídsége?
Nem tudhatod, mert be vagy zárva
és nem viszünk ki többé a napvilágra,,,
Tudod, mit? Felejtsük el szépen
a halálosdi játékot, s rajzolj mindent
újra, de csak azt, aminek benned
él a kulcsa, s el ne menj klassz
fényeket csinálni Szerbiába,
s Pécsre se tedd be többé a lábad,
valahol itt kaphattad a halálos kórt,
de már nem szólsz vissza,
hogy kár volt, pedig tavasz lesz újra
és játszani kellene meg tervezni
egy hosszú életútra...
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. február 19.
 
 
 
Hiány
 
 
Késő van, belső fényvilág átlibbent a hártya oldalán,
Hártya van, s sötét. Ez a fekete lyuk.
Elnyelt ez az év, a sötét.
De néha a csillagok közül lesimogatja könnyeid egy kéz,
ami már nem fest, díszletez,...
S soha nem ölel, csak volt valamikor rég,
mikor nem 2016-ot jelzett a földi ész.
 
 
Zsófiról álmodtam
 
Az éjjel Rólad álmodtam.
Különös helyeken jártunk,
s üldöztek is bennünket,
nem tudom, kik és miért...
Rosszarcú emberek koszorúja
vett körül, s talán áldozati táncot
is jártak...
Nem emlékszem a részletekre,
de felébredvén azonnal
hívni akartalak, hogy jól vagy-e,
mert álmomban mindketten
meghaltunk, s mégis...
A valóság más utakat
jelölt ki számunkra,
hiszen a sors kegyetlen
lehelete folytán csak én maradtam itt
egy telefonnal a kezemben,
s a számod, a hívott: „átmenetileg
ki van kapcsolva a forgalomból”,
ahogyan én is ebből az életből
Nélküled.
 
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2017. január 8.
 
 
Búcsú
 
Ha meghalni megyek,
nem viszek mást magammal,
csak iratokat és fotókat Zsófiról.
Ilyen egyszerű volt az életem,
s tudnia kell róla a Kaszásnak is,
ha meghalni megyek.
 
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2017. január 6.
Sors
 
Meghalt a férjem,
elment az apám,
elhunyt az anyám,
elillant a lányom,
maradtam én...
Theónak
 
 
Csak most volt huszonöt,
s már temetni kell.
A mosolya elveszett.
Most lett volna huszonhat,
egy életen át siratni kell.
Szemei ragyogása elveszett.
Nem lesz soha huszonhét,
de emlékezni kell.
Teljes valója elveszett,
mert egy baktérium
pókhálójában csapdába esett.
 
*
 
Ami maradt a sors torzója
csupán: síri csönd és virágfohász.
Nem éri már el senki,
nem formál rajta többé ecset,
szó, szerelem, madár, semmi...
 
*
 
A tegnapi nyár még zümmög,
akár az  agyonhajszolt Intercity...
Jóságra termett karcsúságod
elillant a tájban hiába az újabb
lázas ecsetvonások Vincentnek
sem lesz többé füle, az itt 
maradottaknak senki se ígérjen
életet, mert azt nem lehet,
mert az nem lehet, hiába kívánjuk
újra és újra, hogy tegnapelőtt
legyen, vagy kapjuk el mi
azt az afrikai nyavalyát, mibe
a múlt esztendőben annyian 
pihentek bele, hogy kötelező
lesz ellene az oltás, de akkor,
ha mégis előbb kaptad volna
meg Te is, akkor itt volnál,
akkor itt volnál, s nem robbannál
haláloddal hirtelen bele
minden  leporladó pillanatba,
nem mállana holt anyagod
a múltunkba vissza, hogy
kezünk között szétperegjen újra
meg újra létmorzsáid hiánya,
mert nincs már egészben zsebedben
a pogácsa sem, hangyabrikett lett
belőle, reformgasztronómia
a vegetáriánus lét kovásza,
s nincs, aki megrágja,
még sincs, aki megrágja...
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. április 29.
 
 
 
Stiglickerti ötvenhárom és fél
 
A hold papucsából
kibuggyan az éj,
itatóspapír volt
a tegnapi nap,
s a felitatott pacákban
benne ragadt.
Így ma is csütörtök vagyok…
Tavaly is az voltam
egész évben.
Kormot szitált halálod
ebbe a napba,
s a felhők ropogása
a nagy zivatarok alatt
meg nem született tenger
hínáros levélfonákkal:
Belőled ennyi maradt.
*
 
Már összeomlottam.
Nem emlékszem semmire sem.
Valahol Pesten indultunk volna
a Szent Lászlóból haza,
de a melletted fekvő néni
azt mondta, már az összes
neurológus látta, voltak
nyolcan vagy tízen…
Pedig már vártam,
hogy felébredj,
de a kóma a tudat
sötét éjszakája vagy
valamiféle fekete lyuk.
*
 
Csakhogy mégis galaktikák
azok, így itt vagy velem
hétfőn és kedden és szerdán
és pénteken, s minden hétvégén,
de csütörtökönként eljátszod
a halálod ma is.
*
 
 
Ma egy kisfiú táncát néztem,
éppen két esztendős múlt…
Emlékszem, ebben a korodban
milyen bájos voltál, mikor a
játszótéri szélben csak neked
nyújtotta kezeit a hinta,
és volt palinta meg libikóka-
billenéses álmaid.
*
 
Már nem álmodom.
Ebbe a csütörtökbe belefulladok
lassan, és nem akarok otthon
lenni, ahol te már sohasem vagy ott…
Kisiklottak a tegnapok, nem maradt más,
csak bánatesőbe csomagolt sóvárgás…
Ma is ebből vagyok.
*
 
A tárgyainkat befodrozza a múlt,
gyógyulásra semmi ok,
a szobád összeomlott, akár a
légópince, csak az utcai rianások alatt
vagyok néha ott.
*
 
És nem akarok látni senkit,
emlékeim nem fölösleges holmik,
az EGY kincset rejtik,
és a múlandóság örök rugói
téged idéznek hinni a múltat,
mert már ott sem vagyunk
mi ketten ott.
*
 
Látom a csöndet, ahogyan
ásít, unja magát és befedezi
a harangszót festményeid
szivárványa és mindkét
varázsdobozod tartalma hiányoddal
is többé lett…
Mélabús kilátóvá váltam.
*
 
S míg te a csillagkapukat nyitogatod,
kulcsra zárod, kilincs fel, kinyit…
Hétpontos zár, vissza, bezár,
magamba szívom a letűnő,
fekete lyukak koncentrikus köreit…
Tenyeremben az összes információt
összegyűjtöm, s rájuk fúvok, akár a
pitypangbóbitára, ha mégis
eltévednél, szívemben térképet rajzol
a hazaút.
*
 
Már leszálltam a vonatról, papucsaim
hagytam csak abban a kupéban ott,
utazóink sorban felrakva, de bensőmben
egy ladik lakott: szívem alatt evezőlapátok,
alteregóm fülében egy albatrosz csapkodott.
*
 
A kikötőben soha sincs éj, mindig ismeretlen
arcokkal tele a dokk. Ma végigkérdeztem
az összes embert, nem láttak-e véletlenül ott.
Ostobán néztek rám, mert az arcom
egyik fele fogfájással van tele,
és többé a fogtündér sem látogat…
Így csak a te apró szárnyad árnyát
láttam fodrozódni a hullámokban,
amint galaktikákat nyitogat.
*
 
Holnap dagály lesz, szerencse,
hogy gyöngykagylókat gyűjtesz éppen,
de egy lélegzetvétel erejéig mégis
a felszínre írod, hogy „Itt járt Zsófia.”,
és apálykor a hangod is hallom majd,
mikor visszahajtogatott szárnyaim
kibontom éppen ott.
*
 
A Duna holtágában megbotlott egy csónak,
tiszainak képzelte magát…
Ebből sem lesz már daliás huszár! – mondaná
Apám, mikor még csak csákókat hajtogatna,
s nem emésztené bensejét egy zátonyokkal
mélabús tócsa… Persze, Te ezt nem hallanád már
vagy mégis, ha a kozmikus terv a galaktikák
közötti időutazás.
 
 
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2017. március 29. (Éjjel fél 11-től éjfélig.)
DAFKE
 
legjobban az alakom fájlalom
valaha sudár volt és olyan mint egy
kiéheztetett táborlakóé
csúfoltak is érte az iskolában
az egy szál cérnametélt
egy szál bél kórusa velőmig hatolt
s néha felvisított hogy nem
vagyok csontkollekció
s ne rajtam mutogassa a
biológiatanár a hogy az emberből
hogy lehetett volna madár
mellesleg állandóan ittas volt
de ez akkor senkit sem érdekelt
az osztály csak nevetett rajta
és csepültük amikor csak tudtuk
mert nem érdekelte akkor már
semmi sem csak az hogy
megjárta a frontot
és kórusban ismételtük utána
hogy egy sor hulla egy sor mész
ma hamvaim nézem pedig
még itt vagyok az arcvonalban
de mégis hámlik rólam az öt és fél
évtizednyi retrovakolat és felejtek
először a tündérmeséket törölte
emlékezetem aztán
a stiglickerti arcokat
amit nem is bánok úgy sincs ott
más csak az egykori kacagások
ölelések zokogások cseverésznek
egymással mámoros boldogan
várva hogy én is hazataláljak
mert ahol ők laknak
 
az az én igazi otthonom
 
A busz
 
Mikor a busz ajtaja becsukódik,
mintha egy Angyal zárná össze szárnyait,
hogy beleférjen a magányok dobozába,
ahol  elveszett már minden remény, s hit.
És itt élünk e városban, mégis minden változik.
Az útvonalat ismerem, de valamiért
mindenre másképpen nézek,
mert a burkolat ugyan a régi,
ám tudtán kívül folyton csak temet…
Itt jártam egyetemre,
Apámmal gyakran beszélgetve
álmodtuk végig az utat,
majd leszállván magányosan
bontottuk ki külön vitorláink estig…
Amott áthallgattam egy évet,
rácsodálkoztam a szitárra,
s mindenre, ami összhangzattan.
Abban a házban élt a barátnőm:
meséket írt, rajzolt, festett,
testét a tüdőrák emésztette meg…
Pulmonológus főorvosként tudta,
mi vár rá, nem úgy, mint Apám…
Tavalyelőtt pedig éppen itt csodáltam
sokadjára újra a virágkarnevált,
s látom a házat, ahol éltem,
mikor még volt Gyermekem, s párom:
ez utóbbira nem érdemes szót fecsérelni sem,
de a Lányom agyhártyagyulladása
kettéreccsentette minden gyászom,
csontvelőmig hatol minden percben a Jaj…
Szombatonként két éven át itt zengett a
szili karéji verbunkos, s ropogott a parketta
az én lábaim alatt is, ott pedig Zsófival
álmodtuk képeinek ruháit, akár a divattervezők
minden egyes debreceni tárlata előtt.
És az ott a TESCO, ami elvitte innen az óvodát,
s azt a házrészt, amely egy lepkegyűjtő professzoré
volt: az udvara mohás, a belseje antik bűbáj…
Istenem! De imádtam levegőjét, s minden egyes bútorát…
Zsófival éppen ilyet gondoltunk magunknak sok éve már.
A fűnyírókat nyűttem, mint ama mesében az erős
ember a fát… Amott kölcsönöztem aztán a másokét
tavaszonként legalább ötször háromszázhatvanöt
napból hetvenötön át…
Itt meg fogorvoshoz és pszichiáterhez jártam…
A rendelő ugyanaz, az emberek meg jönnek és mennek,
akár a buszon, hol felépítjük önmagunk körül a teret,
s kerítéseket és határokat is szögesdrótokkal
húzunk magunk köré, hogy lelkünk éjszakáit
senki se leshesse meg.
 
 
Már nem tudom, hol kell jelezni,
ezért a végállomáson szállok le a vasútállomás előtt,
s mikor a busz ajtaja becsukódik,
mintha egy Angyal zárná össze szárnyait,
hogy beleférjen a magányok dobozába,
ahol  elveszett már minden remény, s hit.
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. március 11.
A Hely
 
Mégis otthon kellene lenni.
Egyszerűen a tárgyaink között.
Már a harmadik tepsi meggyest sütném,
míg te csak chatelnél,
én meg mosogatnék,
ahogyan ezt megszoktuk már.
 
Később filmeket néznénk,
s beszélgetnénk, meg Flopot zavargásznánk,
és kikotornánk a labdáját a 
leglehetetlenebb helyekről is, 
mert nem tűrnénk a nyüszítését tovább.
 
Aztán jó nagy séta következne
vagy napraforgómag porszívózás,
ha Krisz is itt volna, mert ez nálatok
szertartásszámba menő szokássá vált.
 
Az ünnep nem lehet piros betűs
a szotyola nélkül…
 
És álmodnátok nagy utazásokról
én meg messze tartanám magam a vonatoktól
-gyermekkoromban mindig a szemembe ment
a gőzös füstje és csupa korom volt az arcom
régen volt, de nem számít már ez sem-,
csak hallgatnék…
 
Igaz, sokszor harminc órákat meg még hatot ültem,
feküdtem, álmodoztam egy kupéban
az akkori nagy Szovjetunióba menet és jövet.
 
Ezért tanultál oroszul és ezért írtad a vázlatfüzeted
elejére, hogy a lakhelyed Moszkva Fűzfa utca
hat és fél szám B épület…
 
Már nem voltál itt, mikor zokogva
szembesültem azzal, hogy mi már soha 
nem megyünk együtt Oroszországba és nem éled
meg majd a sokadik magyar köztársaság kikiáltását sem,
mert biztos, egyszer ilyen is lesz…
 
Míg írom e sorokat kisült a következő adag is…
 
Gépiesen veszem elő a szitát, porcukorból
szíveket formálok a szeletekre, s otthon vagyunk.
Beülünk a fenyőfás szobába, ahol minden
LED felkapcsolva, s az ablakon a nyolc éves korodban
formált üvegfestékes húsvéti nyuszi kíván
áldott ünnepeket…
 
És valahonnan nagyon messziről 
eszembe jut, hogy énekelni kellene, 
mint gyermekkoromban apám,
mikor elkezdte a „Mennyből az angyalt”,
amit te sohasem bírtál, meg rajtam kívül senki sem…
 
De megpuszilnánk egymást mégis,
Mind felkucorodnánk a franciaágyra, s tiszta
„Szeretlekkel” volna tele az a Hely, az otthon
VELED.
*
És mégis otthon kellene lenni.
Egyszerűen a tárgyaink között.
 
Debrecen, 2016. december 31.
 
 
Válasz Peer Krisztián legújabb versére
 
mióta elmentél
kétszer leestem a lábamról
nem tudni miért
hiányod idegsejteket égetett
el bennem melyeket sohasem
regenerál már semmilyen idő
az órajárás éppen úgy nem
mint az évszakok körforgása
vagyok s olvasom krisz legújabb
verseit a műúton
bármiről is ír
az a hiányoddal van
tele miképpen az otthonunk is
nincsen meleg talán hideg sem
én sem vagyok ott pedig élek
hol az egyik hol a másik
kórház integet szélesre tárt
kapujainak karjaival pákat
s tudom visszavárnak
csak én szeretnék már hazamenni
de nincs többé haza és otthon
ma van tegnapok nélkül
melyből szemét módon
elrabolt téged az idő
 
 
 
erre mondják hogy
a kurva életbe
nem lesz nekem már
családom sohasem
csak egy amputált szív vagyok
vérkörök kamrák nélkül
szégyellje magát a sors
 
Debrecen, 2017. január
 
Ma reggel…
 
Olvasgatom a híreket,
de hamar abbahagyom,
nonszensz, milyen baromságokban
hisznek egyesek,
s itt megállnak a gondolataim egy
pillanatra, mert nem jut eszembe, 
hogyan magyaráznám meg
a nonszensz jelentését,
a gugli meg tekerni nem akarom, 
így marad a nonszensz,
miképpen az is ostobaság, 
hogy nem papíralapú, 
friss, ropogós lapokat
olvasgatok, mert
utolért a gyors információáramlás,
nahát, ki gondolta volna ezt
akár harminc éve,
s, vajon, mi történik harminc
esztendő múlva? 
Bizonyára nem leszek, 
ki a fene akar addig élni,
míg majd az akkori 
egészségügy le sem szarja,
miképpen a mostani
sem működik, és nem lesz
nyögdíj meg újság sem
papíralapú, hanem globális
egészben pusztítja majd az 
emberiség magát akkor is,
feltéve, ha lesz még olyan, 
s az elhunyt gyermekem
valahonnan egy karosszékből
nézi, milyen volt a világ,
mikor még Isten vigyázott
a rendre, s édesanyja
pedig a gyászban megpihent.
*
 
Akkor talán megértem én is,
micsoda képtelenségek
lepték el e glóbuszt,
s mindehhez nem kellett
biológiai fegyver sem
az új népvándorlások
korában, elég volt
egy értelmetlen baktérium
lázadása vagy talán
a föld fordult ki a sarkaiból teljesen… 
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. március 26.
 
 
Gyere már haza, haldoklik lassan a tél is…
 
Gyere már haza, haldoklik lassan a tél is...
Tavasz lesz, s te újra tervezhetsz...
Tervezel most is valahol,
Csak éppen minden rajongásod
egy urnában lángol.
S be is falaztunk a felirat miatt...
Hogy az emberek milyen telhetetlenek!
Miért nem elég nekik egy fa például
vagy egy picinyke virágmag?
Nem! Tűz kell, mert élnek.
Nem tudom, mi a fenének
ennyi minden: például mécses
és koszorúk meg váza...
Látod te egyáltalán mivé lett
mozdulataid árja meg tekinteted
barna őszintesége,
s megnyugtató szelídsége?
Nem tudhatod, mert be vagy zárva
és nem viszünk ki többé a napvilágra,,,
Tudod, mit? Felejtsük el szépen
a halálosdi játékot, s rajzolj mindent
újra, de csak azt, aminek benned
él a kulcsa, s el ne menj klassz
fényeket csinálni Szerbiába,
s Pécsre se tedd be többé a lábad,
valahol itt kaphattad a halálos kórt,
de már nem szólsz vissza,
hogy kár volt, pedig tavasz lesz újra
és játszani kellene meg tervezni
egy hosszú életútra...
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. február 19.
 
 
 
Hiány
 
 
Késő van, belső fényvilág átlibbent a hártya oldalán,
Hártya van, s sötét. Ez a fekete lyuk.
Elnyelt ez az év, a sötét.
De néha a csillagok közül lesimogatja könnyeid egy kéz,
ami már nem fest, díszletez,...
S soha nem ölel, csak volt valamikor rég,
mikor nem 2016-ot jelzett a földi ész.
 
 
Zsófiról álmodtam
 
Az éjjel Rólad álmodtam.
Különös helyeken jártunk,
s üldöztek is bennünket,
nem tudom, kik és miért...
Rosszarcú emberek koszorúja
vett körül, s talán áldozati táncot
is jártak...
Nem emlékszem a részletekre,
de felébredvén azonnal
hívni akartalak, hogy jól vagy-e,
mert álmomban mindketten
meghaltunk, s mégis...
A valóság más utakat
jelölt ki számunkra,
hiszen a sors kegyetlen
lehelete folytán csak én maradtam itt
egy telefonnal a kezemben,
s a számod, a hívott: „átmenetileg
ki van kapcsolva a forgalomból”,
ahogyan én is ebből az életből
Nélküled.
 
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2017. január 8.
 
 
Búcsú
 
Ha meghalni megyek,
nem viszek mást magammal,
csak iratokat és fotókat Zsófiról.
Ilyen egyszerű volt az életem,
s tudnia kell róla a Kaszásnak is,
ha meghalni megyek.
 
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2017. január 6.
Sors
 
Meghalt a férjem,
elment az apám,
elhunyt az anyám,
elillant a lányom,
maradtam én...
Theónak
 
 
Csak most volt huszonöt,
s már temetni kell.
A mosolya elveszett.
Most lett volna huszonhat,
egy életen át siratni kell.
Szemei ragyogása elveszett.
Nem lesz soha huszonhét,
de emlékezni kell.
Teljes valója elveszett,
mert egy baktérium
pókhálójában csapdába esett.
 
*
 
Ami maradt a sors torzója
csupán: síri csönd és virágfohász.
Nem éri már el senki,
nem formál rajta többé ecset,
szó, szerelem, madár, semmi...
 
*
 
A tegnapi nyár még zümmög,
akár az  agyonhajszolt Intercity...
Jóságra termett karcsúságod
elillant a tájban hiába az újabb
lázas ecsetvonások Vincentnek
sem lesz többé füle, az itt 
maradottaknak senki se ígérjen
életet, mert azt nem lehet,
mert az nem lehet, hiába kívánjuk
újra és újra, hogy tegnapelőtt
legyen, vagy kapjuk el mi
azt az afrikai nyavalyát, mibe
a múlt esztendőben annyian 
pihentek bele, hogy kötelező
lesz ellene az oltás, de akkor,
ha mégis előbb kaptad volna
meg Te is, akkor itt volnál,
akkor itt volnál, s nem robbannál
haláloddal hirtelen bele
minden  leporladó pillanatba,
nem mállana holt anyagod
a múltunkba vissza, hogy
kezünk között szétperegjen újra
meg újra létmorzsáid hiánya,
mert nincs már egészben zsebedben
a pogácsa sem, hangyabrikett lett
belőle, reformgasztronómia
a vegetáriánus lét kovásza,
s nincs, aki megrágja,
még sincs, aki megrágja...
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. április 29.
 
 
 
Stiglickerti ötvenhárom és fél
 
A hold papucsából
kibuggyan az éj,
itatóspapír volt
a tegnapi nap,
s a felitatott pacákban
benne ragadt.
Így ma is csütörtök vagyok…
Tavaly is az voltam
egész évben.
Kormot szitált halálod
ebbe a napba,
s a felhők ropogása
a nagy zivatarok alatt
meg nem született tenger
hínáros levélfonákkal:
Belőled ennyi maradt.
*
 
Már összeomlottam.
Nem emlékszem semmire sem.
Valahol Pesten indultunk volna
a Szent Lászlóból haza,
de a melletted fekvő néni
azt mondta, már az összes
neurológus látta, voltak
nyolcan vagy tízen…
Pedig már vártam,
hogy felébredj,
de a kóma a tudat
sötét éjszakája vagy
valamiféle fekete lyuk.
*
 
Csakhogy mégis galaktikák
azok, így itt vagy velem
hétfőn és kedden és szerdán
és pénteken, s minden hétvégén,
de csütörtökönként eljátszod
a halálod ma is.
*
 
 
Ma egy kisfiú táncát néztem,
éppen két esztendős múlt…
Emlékszem, ebben a korodban
milyen bájos voltál, mikor a
játszótéri szélben csak neked
nyújtotta kezeit a hinta,
és volt palinta meg libikóka-
billenéses álmaid.
*
 
Már nem álmodom.
Ebbe a csütörtökbe belefulladok
lassan, és nem akarok otthon
lenni, ahol te már sohasem vagy ott…
Kisiklottak a tegnapok, nem maradt más,
csak bánatesőbe csomagolt sóvárgás…
Ma is ebből vagyok.
*
 
A tárgyainkat befodrozza a múlt,
gyógyulásra semmi ok,
a szobád összeomlott, akár a
légópince, csak az utcai rianások alatt
vagyok néha ott.
*
 
És nem akarok látni senkit,
emlékeim nem fölösleges holmik,
az EGY kincset rejtik,
és a múlandóság örök rugói
téged idéznek hinni a múltat,
mert már ott sem vagyunk
mi ketten ott.
*
 
Látom a csöndet, ahogyan
ásít, unja magát és befedezi
a harangszót festményeid
szivárványa és mindkét
varázsdobozod tartalma hiányoddal
is többé lett…
Mélabús kilátóvá váltam.
*
 
S míg te a csillagkapukat nyitogatod,
kulcsra zárod, kilincs fel, kinyit…
Hétpontos zár, vissza, bezár,
magamba szívom a letűnő,
fekete lyukak koncentrikus köreit…
Tenyeremben az összes információt
összegyűjtöm, s rájuk fúvok, akár a
pitypangbóbitára, ha mégis
eltévednél, szívemben térképet rajzol
a hazaút.
*
 
Már leszálltam a vonatról, papucsaim
hagytam csak abban a kupéban ott,
utazóink sorban felrakva, de bensőmben
egy ladik lakott: szívem alatt evezőlapátok,
alteregóm fülében egy albatrosz csapkodott.
*
 
A kikötőben soha sincs éj, mindig ismeretlen
arcokkal tele a dokk. Ma végigkérdeztem
az összes embert, nem láttak-e véletlenül ott.
Ostobán néztek rám, mert az arcom
egyik fele fogfájással van tele,
és többé a fogtündér sem látogat…
Így csak a te apró szárnyad árnyát
láttam fodrozódni a hullámokban,
amint galaktikákat nyitogat.
*
 
Holnap dagály lesz, szerencse,
hogy gyöngykagylókat gyűjtesz éppen,
de egy lélegzetvétel erejéig mégis
a felszínre írod, hogy „Itt járt Zsófia.”,
és apálykor a hangod is hallom majd,
mikor visszahajtogatott szárnyaim
kibontom éppen ott.
*
 
A Duna holtágában megbotlott egy csónak,
tiszainak képzelte magát…
Ebből sem lesz már daliás huszár! – mondaná
Apám, mikor még csak csákókat hajtogatna,
s nem emésztené bensejét egy zátonyokkal
mélabús tócsa… Persze, Te ezt nem hallanád már
vagy mégis, ha a kozmikus terv a galaktikák
közötti időutazás.
 
 
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2017. március 29. (Éjjel fél 11-től éjfélig.)
DAFKE
 
legjobban az alakom fájlalom
valaha sudár volt és olyan mint egy
kiéheztetett táborlakóé
csúfoltak is érte az iskolában
az egy szál cérnametélt
egy szál bél kórusa velőmig hatolt
s néha felvisított hogy nem
vagyok csontkollekció
s ne rajtam mutogassa a
biológiatanár a hogy az emberből
hogy lehetett volna madár
mellesleg állandóan ittas volt
de ez akkor senkit sem érdekelt
az osztály csak nevetett rajta
és csepültük amikor csak tudtuk
mert nem érdekelte akkor már
semmi sem csak az hogy
megjárta a frontot
és kórusban ismételtük utána
hogy egy sor hulla egy sor mész
ma hamvaim nézem pedig
még itt vagyok az arcvonalban
de mégis hámlik rólam az öt és fél
évtizednyi retrovakolat és felejtek
először a tündérmeséket törölte
emlékezetem aztán
a stiglickerti arcokat
amit nem is bánok úgy sincs ott
más csak az egykori kacagások
ölelések zokogások cseverésznek
egymással mámoros boldogan
várva hogy én is hazataláljak
mert ahol ők laknak
 
az az én igazi otthonom
 
A busz
 
Mikor a busz ajtaja becsukódik,
mintha egy Angyal zárná össze szárnyait,
hogy beleférjen a magányok dobozába,
ahol  elveszett már minden remény, s hit.
És itt élünk e városban, mégis minden változik.
Az útvonalat ismerem, de valamiért
mindenre másképpen nézek,
mert a burkolat ugyan a régi,
ám tudtán kívül folyton csak temet…
Itt jártam egyetemre,
Apámmal gyakran beszélgetve
álmodtuk végig az utat,
majd leszállván magányosan
bontottuk ki külön vitorláink estig…
Amott áthallgattam egy évet,
rácsodálkoztam a szitárra,
s mindenre, ami összhangzattan.
Abban a házban élt a barátnőm:
meséket írt, rajzolt, festett,
testét a tüdőrák emésztette meg…
Pulmonológus főorvosként tudta,
mi vár rá, nem úgy, mint Apám…
Tavalyelőtt pedig éppen itt csodáltam
sokadjára újra a virágkarnevált,
s látom a házat, ahol éltem,
mikor még volt Gyermekem, s párom:
ez utóbbira nem érdemes szót fecsérelni sem,
de a Lányom agyhártyagyulladása
kettéreccsentette minden gyászom,
csontvelőmig hatol minden percben a Jaj…
Szombatonként két éven át itt zengett a
szili karéji verbunkos, s ropogott a parketta
az én lábaim alatt is, ott pedig Zsófival
álmodtuk képeinek ruháit, akár a divattervezők
minden egyes debreceni tárlata előtt.
És az ott a TESCO, ami elvitte innen az óvodát,
s azt a házrészt, amely egy lepkegyűjtő professzoré
volt: az udvara mohás, a belseje antik bűbáj…
Istenem! De imádtam levegőjét, s minden egyes bútorát…
Zsófival éppen ilyet gondoltunk magunknak sok éve már.
A fűnyírókat nyűttem, mint ama mesében az erős
ember a fát… Amott kölcsönöztem aztán a másokét
tavaszonként legalább ötször háromszázhatvanöt
napból hetvenötön át…
Itt meg fogorvoshoz és pszichiáterhez jártam…
A rendelő ugyanaz, az emberek meg jönnek és mennek,
akár a buszon, hol felépítjük önmagunk körül a teret,
s kerítéseket és határokat is szögesdrótokkal
húzunk magunk köré, hogy lelkünk éjszakáit
senki se leshesse meg.
 
 
Már nem tudom, hol kell jelezni,
ezért a végállomáson szállok le a vasútállomás előtt,
s mikor a busz ajtaja becsukódik,
mintha egy Angyal zárná össze szárnyait,
hogy beleférjen a magányok dobozába,
ahol  elveszett már minden remény, s hit.
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. március 11.
A Hely
 
Mégis otthon kellene lenni.
Egyszerűen a tárgyaink között.
Már a harmadik tepsi meggyest sütném,
míg te csak chatelnél,
én meg mosogatnék,
ahogyan ezt megszoktuk már.
 
Később filmeket néznénk,
s beszélgetnénk, meg Flopot zavargásznánk,
és kikotornánk a labdáját a 
leglehetetlenebb helyekről is, 
mert nem tűrnénk a nyüszítését tovább.
 
Aztán jó nagy séta következne
vagy napraforgómag porszívózás,
ha Krisz is itt volna, mert ez nálatok
szertartásszámba menő szokássá vált.
 
Az ünnep nem lehet piros betűs
a szotyola nélkül…
 
És álmodnátok nagy utazásokról
én meg messze tartanám magam a vonatoktól
-gyermekkoromban mindig a szemembe ment
a gőzös füstje és csupa korom volt az arcom
régen volt, de nem számít már ez sem-,
csak hallgatnék…
 
Igaz, sokszor harminc órákat meg még hatot ültem,
feküdtem, álmodoztam egy kupéban
az akkori nagy Szovjetunióba menet és jövet.
 
Ezért tanultál oroszul és ezért írtad a vázlatfüzeted
elejére, hogy a lakhelyed Moszkva Fűzfa utca
hat és fél szám B épület…
 
Már nem voltál itt, mikor zokogva
szembesültem azzal, hogy mi már soha 
nem megyünk együtt Oroszországba és nem éled
meg majd a sokadik magyar köztársaság kikiáltását sem,
mert biztos, egyszer ilyen is lesz…
 
Míg írom e sorokat kisült a következő adag is…
 
Gépiesen veszem elő a szitát, porcukorból
szíveket formálok a szeletekre, s otthon vagyunk.
Beülünk a fenyőfás szobába, ahol minden
LED felkapcsolva, s az ablakon a nyolc éves korodban
formált üvegfestékes húsvéti nyuszi kíván
áldott ünnepeket…
 
És valahonnan nagyon messziről 
eszembe jut, hogy énekelni kellene, 
mint gyermekkoromban apám,
mikor elkezdte a „Mennyből az angyalt”,
amit te sohasem bírtál, meg rajtam kívül senki sem…
 
De megpuszilnánk egymást mégis,
Mind felkucorodnánk a franciaágyra, s tiszta
„Szeretlekkel” volna tele az a Hely, az otthon
VELED.
*
És mégis otthon kellene lenni.
Egyszerűen a tárgyaink között.
 
Debrecen, 2016. december 31.
 
 
Válasz Peer Krisztián legújabb versére
 
mióta elmentél
kétszer leestem a lábamról
nem tudni miért
hiányod idegsejteket égetett
el bennem melyeket sohasem
regenerál már semmilyen idő
az órajárás éppen úgy nem
mint az évszakok körforgása
vagyok s olvasom krisz legújabb
verseit a műúton
bármiről is ír
az a hiányoddal van
tele miképpen az otthonunk is
nincsen meleg talán hideg sem
én sem vagyok ott pedig élek
hol az egyik hol a másik
kórház integet szélesre tárt
kapujainak karjaival pákat
s tudom visszavárnak
csak én szeretnék már hazamenni
de nincs többé haza és otthon
ma van tegnapok nélkül
melyből szemét módon
elrabolt téged az idő
 
 
 
erre mondják hogy
a kurva életbe
nem lesz nekem már
családom sohasem
csak egy amputált szív vagyok
vérkörök kamrák nélkül
szégyellje magát a sors
 
Debrecen, 2017. január
 
Ma reggel…
 
Olvasgatom a híreket,
de hamar abbahagyom,
nonszensz, milyen baromságokban
hisznek egyesek,
s itt megállnak a gondolataim egy
pillanatra, mert nem jut eszembe, 
hogyan magyaráznám meg
a nonszensz jelentését,
a gugli meg tekerni nem akarom, 
így marad a nonszensz,
miképpen az is ostobaság, 
hogy nem papíralapú, 
friss, ropogós lapokat
olvasgatok, mert
utolért a gyors információáramlás,
nahát, ki gondolta volna ezt
akár harminc éve,
s, vajon, mi történik harminc
esztendő múlva? 
Bizonyára nem leszek, 
ki a fene akar addig élni,
míg majd az akkori 
egészségügy le sem szarja,
miképpen a mostani
sem működik, és nem lesz
nyögdíj meg újság sem
papíralapú, hanem globális
egészben pusztítja majd az 
emberiség magát akkor is,
feltéve, ha lesz még olyan, 
s az elhunyt gyermekem
valahonnan egy karosszékből
nézi, milyen volt a világ,
mikor még Isten vigyázott
a rendre, s édesanyja
pedig a gyászban megpihent.
*
 
Akkor talán megértem én is,
micsoda képtelenségek
lepték el e glóbuszt,
s mindehhez nem kellett
biológiai fegyver sem
az új népvándorlások
korában, elég volt
egy értelmetlen baktérium
lázadása vagy talán
a föld fordult ki a sarkaiból teljesen… 
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. március 26.
 
 
Gyere már haza, haldoklik lassan a tél is…
 
Gyere már haza, haldoklik lassan a tél is...
Tavasz lesz, s te újra tervezhetsz...
Tervezel most is valahol,
Csak éppen minden rajongásod
egy urnában lángol.
S be is falaztunk a felirat miatt...
Hogy az emberek milyen telhetetlenek!
Miért nem elég nekik egy fa például
vagy egy picinyke virágmag?
Nem! Tűz kell, mert élnek.
Nem tudom, mi a fenének
ennyi minden: például mécses
és koszorúk meg váza...
Látod te egyáltalán mivé lett
mozdulataid árja meg tekinteted
barna őszintesége,
s megnyugtató szelídsége?
Nem tudhatod, mert be vagy zárva
és nem viszünk ki többé a napvilágra,,,
Tudod, mit? Felejtsük el szépen
a halálosdi játékot, s rajzolj mindent
újra, de csak azt, aminek benned
él a kulcsa, s el ne menj klassz
fényeket csinálni Szerbiába,
s Pécsre se tedd be többé a lábad,
valahol itt kaphattad a halálos kórt,
de már nem szólsz vissza,
hogy kár volt, pedig tavasz lesz újra
és játszani kellene meg tervezni
egy hosszú életútra...
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. február 19.
 
 
 
Hiány
 
 
Késő van, belső fényvilág átlibbent a hártya oldalán,
Hártya van, s sötét. Ez a fekete lyuk.
Elnyelt ez az év, a sötét.
De néha a csillagok közül lesimogatja könnyeid egy kéz,
ami már nem fest, díszletez,...
S soha nem ölel, csak volt valamikor rég,
mikor nem 2016-ot jelzett a földi ész.
 
 
Zsófiról álmodtam
 
Az éjjel Rólad álmodtam.
Különös helyeken jártunk,
s üldöztek is bennünket,
nem tudom, kik és miért...
Rosszarcú emberek koszorúja
vett körül, s talán áldozati táncot
is jártak...
Nem emlékszem a részletekre,
de felébredvén azonnal
hívni akartalak, hogy jól vagy-e,
mert álmomban mindketten
meghaltunk, s mégis...
A valóság más utakat
jelölt ki számunkra,
hiszen a sors kegyetlen
lehelete folytán csak én maradtam itt
egy telefonnal a kezemben,
s a számod, a hívott: „átmenetileg
ki van kapcsolva a forgalomból”,
ahogyan én is ebből az életből
Nélküled.
 
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2017. január 8.
 
 
Búcsú
 
Ha meghalni megyek,
nem viszek mást magammal,
csak iratokat és fotókat Zsófiról.
Ilyen egyszerű volt az életem,
s tudnia kell róla a Kaszásnak is,
ha meghalni megyek.
 
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2017. január 6.
Sors
 
Meghalt a férjem,
elment az apám,
elhunyt az anyám,
elillant a lányom,
maradtam én...
Theónak
 
 
Csak most volt huszonöt,
s már temetni kell.
A mosolya elveszett.
Most lett volna huszonhat,
egy életen át siratni kell.
Szemei ragyogása elveszett.
Nem lesz soha huszonhét,
de emlékezni kell.
Teljes valója elveszett,
mert egy baktérium
pókhálójában csapdába esett.
 
*
 
Ami maradt a sors torzója
csupán: síri csönd és virágfohász.
Nem éri már el senki,
nem formál rajta többé ecset,
szó, szerelem, madár, semmi...
 
*
 
A tegnapi nyár még zümmög,
akár az  agyonhajszolt Intercity...
Jóságra termett karcsúságod
elillant a tájban hiába az újabb
lázas ecsetvonások Vincentnek
sem lesz többé füle, az itt 
maradottaknak senki se ígérjen
életet, mert azt nem lehet,
mert az nem lehet, hiába kívánjuk
újra és újra, hogy tegnapelőtt
legyen, vagy kapjuk el mi
azt az afrikai nyavalyát, mibe
a múlt esztendőben annyian 
pihentek bele, hogy kötelező
lesz ellene az oltás, de akkor,
ha mégis előbb kaptad volna
meg Te is, akkor itt volnál,
akkor itt volnál, s nem robbannál
haláloddal hirtelen bele
minden  leporladó pillanatba,
nem mállana holt anyagod
a múltunkba vissza, hogy
kezünk között szétperegjen újra
meg újra létmorzsáid hiánya,
mert nincs már egészben zsebedben
a pogácsa sem, hangyabrikett lett
belőle, reformgasztronómia
a vegetáriánus lét kovásza,
s nincs, aki megrágja,
még sincs, aki megrágja...
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. április 29.
 
 
 
Stiglickerti ötvenhárom és fél
 
A hold papucsából
kibuggyan az éj,
itatóspapír volt
a tegnapi nap,
s a felitatott pacákban
benne ragadt.
Így ma is csütörtök vagyok…
Tavaly is az voltam
egész évben.
Kormot szitált halálod
ebbe a napba,
s a felhők ropogása
a nagy zivatarok alatt
meg nem született tenger
hínáros levélfonákkal:
Belőled ennyi maradt.
*
 
Már összeomlottam.
Nem emlékszem semmire sem.
Valahol Pesten indultunk volna
a Szent Lászlóból haza,
de a melletted fekvő néni
azt mondta, már az összes
neurológus látta, voltak
nyolcan vagy tízen…
Pedig már vártam,
hogy felébredj,
de a kóma a tudat
sötét éjszakája vagy
valamiféle fekete lyuk.
*
 
Csakhogy mégis galaktikák
azok, így itt vagy velem
hétfőn és kedden és szerdán
és pénteken, s minden hétvégén,
de csütörtökönként eljátszod
a halálod ma is.
*
 
 
Ma egy kisfiú táncát néztem,
éppen két esztendős múlt…
Emlékszem, ebben a korodban
milyen bájos voltál, mikor a
játszótéri szélben csak neked
nyújtotta kezeit a hinta,
és volt palinta meg libikóka-
billenéses álmaid.
*
 
Már nem álmodom.
Ebbe a csütörtökbe belefulladok
lassan, és nem akarok otthon
lenni, ahol te már sohasem vagy ott…
Kisiklottak a tegnapok, nem maradt más,
csak bánatesőbe csomagolt sóvárgás…
Ma is ebből vagyok.
*
 
A tárgyainkat befodrozza a múlt,
gyógyulásra semmi ok,
a szobád összeomlott, akár a
légópince, csak az utcai rianások alatt
vagyok néha ott.
*
 
És nem akarok látni senkit,
emlékeim nem fölösleges holmik,
az EGY kincset rejtik,
és a múlandóság örök rugói
téged idéznek hinni a múltat,
mert már ott sem vagyunk
mi ketten ott.
*
 
Látom a csöndet, ahogyan
ásít, unja magát és befedezi
a harangszót festményeid
szivárványa és mindkét
varázsdobozod tartalma hiányoddal
is többé lett…
Mélabús kilátóvá váltam.
*
 
S míg te a csillagkapukat nyitogatod,
kulcsra zárod, kilincs fel, kinyit…
Hétpontos zár, vissza, bezár,
magamba szívom a letűnő,
fekete lyukak koncentrikus köreit…
Tenyeremben az összes információt
összegyűjtöm, s rájuk fúvok, akár a
pitypangbóbitára, ha mégis
eltévednél, szívemben térképet rajzol
a hazaút.
*
 
Már leszálltam a vonatról, papucsaim
hagytam csak abban a kupéban ott,
utazóink sorban felrakva, de bensőmben
egy ladik lakott: szívem alatt evezőlapátok,
alteregóm fülében egy albatrosz csapkodott.
*
 
A kikötőben soha sincs éj, mindig ismeretlen
arcokkal tele a dokk. Ma végigkérdeztem
az összes embert, nem láttak-e véletlenül ott.
Ostobán néztek rám, mert az arcom
egyik fele fogfájással van tele,
és többé a fogtündér sem látogat…
Így csak a te apró szárnyad árnyát
láttam fodrozódni a hullámokban,
amint galaktikákat nyitogat.
*
 
Holnap dagály lesz, szerencse,
hogy gyöngykagylókat gyűjtesz éppen,
de egy lélegzetvétel erejéig mégis
a felszínre írod, hogy „Itt járt Zsófia.”,
és apálykor a hangod is hallom majd,
mikor visszahajtogatott szárnyaim
kibontom éppen ott.
*
 
A Duna holtágában megbotlott egy csónak,
tiszainak képzelte magát…
Ebből sem lesz már daliás huszár! – mondaná
Apám, mikor még csak csákókat hajtogatna,
s nem emésztené bensejét egy zátonyokkal
mélabús tócsa… Persze, Te ezt nem hallanád már
vagy mégis, ha a kozmikus terv a galaktikák
közötti időutazás.
 
 
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2017. március 29. (Éjjel fél 11-től éjfélig.)
DAFKE
 
legjobban az alakom fájlalom
valaha sudár volt és olyan mint egy
kiéheztetett táborlakóé
csúfoltak is érte az iskolában
az egy szál cérnametélt
egy szál bél kórusa velőmig hatolt
s néha felvisított hogy nem
vagyok csontkollekció
s ne rajtam mutogassa a
biológiatanár a hogy az emberből
hogy lehetett volna madár
mellesleg állandóan ittas volt
de ez akkor senkit sem érdekelt
az osztály csak nevetett rajta
és csepültük amikor csak tudtuk
mert nem érdekelte akkor már
semmi sem csak az hogy
megjárta a frontot
és kórusban ismételtük utána
hogy egy sor hulla egy sor mész
ma hamvaim nézem pedig
még itt vagyok az arcvonalban
de mégis hámlik rólam az öt és fél
évtizednyi retrovakolat és felejtek
először a tündérmeséket törölte
emlékezetem aztán
a stiglickerti arcokat
amit nem is bánok úgy sincs ott
más csak az egykori kacagások
ölelések zokogások cseverésznek
egymással mámoros boldogan
várva hogy én is hazataláljak
mert ahol ők laknak
 
az az én igazi otthonom
 
A busz
 
Mikor a busz ajtaja becsukódik,
mintha egy Angyal zárná össze szárnyait,
hogy beleférjen a magányok dobozába,
ahol  elveszett már minden remény, s hit.
És itt élünk e városban, mégis minden változik.
Az útvonalat ismerem, de valamiért
mindenre másképpen nézek,
mert a burkolat ugyan a régi,
ám tudtán kívül folyton csak temet…
Itt jártam egyetemre,
Apámmal gyakran beszélgetve
álmodtuk végig az utat,
majd leszállván magányosan
bontottuk ki külön vitorláink estig…
Amott áthallgattam egy évet,
rácsodálkoztam a szitárra,
s mindenre, ami összhangzattan.
Abban a házban élt a barátnőm:
meséket írt, rajzolt, festett,
testét a tüdőrák emésztette meg…
Pulmonológus főorvosként tudta,
mi vár rá, nem úgy, mint Apám…
Tavalyelőtt pedig éppen itt csodáltam
sokadjára újra a virágkarnevált,
s látom a házat, ahol éltem,
mikor még volt Gyermekem, s párom:
ez utóbbira nem érdemes szót fecsérelni sem,
de a Lányom agyhártyagyulladása
kettéreccsentette minden gyászom,
csontvelőmig hatol minden percben a Jaj…
Szombatonként két éven át itt zengett a
szili karéji verbunkos, s ropogott a parketta
az én lábaim alatt is, ott pedig Zsófival
álmodtuk képeinek ruháit, akár a divattervezők
minden egyes debreceni tárlata előtt.
És az ott a TESCO, ami elvitte innen az óvodát,
s azt a házrészt, amely egy lepkegyűjtő professzoré
volt: az udvara mohás, a belseje antik bűbáj…
Istenem! De imádtam levegőjét, s minden egyes bútorát…
Zsófival éppen ilyet gondoltunk magunknak sok éve már.
A fűnyírókat nyűttem, mint ama mesében az erős
ember a fát… Amott kölcsönöztem aztán a másokét
tavaszonként legalább ötször háromszázhatvanöt
napból hetvenötön át…
Itt meg fogorvoshoz és pszichiáterhez jártam…
A rendelő ugyanaz, az emberek meg jönnek és mennek,
akár a buszon, hol felépítjük önmagunk körül a teret,
s kerítéseket és határokat is szögesdrótokkal
húzunk magunk köré, hogy lelkünk éjszakáit
senki se leshesse meg.
 
 
Már nem tudom, hol kell jelezni,
ezért a végállomáson szállok le a vasútállomás előtt,
s mikor a busz ajtaja becsukódik,
mintha egy Angyal zárná össze szárnyait,
hogy beleférjen a magányok dobozába,
ahol  elveszett már minden remény, s hit.
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. március 11.
A Hely
 
Mégis otthon kellene lenni.
Egyszerűen a tárgyaink között.
Már a harmadik tepsi meggyest sütném,
míg te csak chatelnél,
én meg mosogatnék,
ahogyan ezt megszoktuk már.
 
Később filmeket néznénk,
s beszélgetnénk, meg Flopot zavargásznánk,
és kikotornánk a labdáját a 
leglehetetlenebb helyekről is, 
mert nem tűrnénk a nyüszítését tovább.
 
Aztán jó nagy séta következne
vagy napraforgómag porszívózás,
ha Krisz is itt volna, mert ez nálatok
szertartásszámba menő szokássá vált.
 
Az ünnep nem lehet piros betűs
a szotyola nélkül…
 
És álmodnátok nagy utazásokról
én meg messze tartanám magam a vonatoktól
-gyermekkoromban mindig a szemembe ment
a gőzös füstje és csupa korom volt az arcom
régen volt, de nem számít már ez sem-,
csak hallgatnék…
 
Igaz, sokszor harminc órákat meg még hatot ültem,
feküdtem, álmodoztam egy kupéban
az akkori nagy Szovjetunióba menet és jövet.
 
Ezért tanultál oroszul és ezért írtad a vázlatfüzeted
elejére, hogy a lakhelyed Moszkva Fűzfa utca
hat és fél szám B épület…
 
Már nem voltál itt, mikor zokogva
szembesültem azzal, hogy mi már soha 
nem megyünk együtt Oroszországba és nem éled
meg majd a sokadik magyar köztársaság kikiáltását sem,
mert biztos, egyszer ilyen is lesz…
 
Míg írom e sorokat kisült a következő adag is…
 
Gépiesen veszem elő a szitát, porcukorból
szíveket formálok a szeletekre, s otthon vagyunk.
Beülünk a fenyőfás szobába, ahol minden
LED felkapcsolva, s az ablakon a nyolc éves korodban
formált üvegfestékes húsvéti nyuszi kíván
áldott ünnepeket…
 
És valahonnan nagyon messziről 
eszembe jut, hogy énekelni kellene, 
mint gyermekkoromban apám,
mikor elkezdte a „Mennyből az angyalt”,
amit te sohasem bírtál, meg rajtam kívül senki sem…
 
De megpuszilnánk egymást mégis,
Mind felkucorodnánk a franciaágyra, s tiszta
„Szeretlekkel” volna tele az a Hely, az otthon
VELED.
*
És mégis otthon kellene lenni.
Egyszerűen a tárgyaink között.
 
Debrecen, 2016. december 31.
 
 
Válasz Peer Krisztián legújabb versére
 
mióta elmentél
kétszer leestem a lábamról
nem tudni miért
hiányod idegsejteket égetett
el bennem melyeket sohasem
regenerál már semmilyen idő
az órajárás éppen úgy nem
mint az évszakok körforgása
vagyok s olvasom krisz legújabb
verseit a műúton
bármiről is ír
az a hiányoddal van
tele miképpen az otthonunk is
nincsen meleg talán hideg sem
én sem vagyok ott pedig élek
hol az egyik hol a másik
kórház integet szélesre tárt
kapujainak karjaival pákat
s tudom visszavárnak
csak én szeretnék már hazamenni
de nincs többé haza és otthon
ma van tegnapok nélkül
melyből szemét módon
elrabolt téged az idő
 
 
 
erre mondják hogy
a kurva életbe
nem lesz nekem már
családom sohasem
csak egy amputált szív vagyok
vérkörök kamrák nélkül
szégyellje magát a sors
 
Debrecen, 2017. január
 
Ma reggel…
 
Olvasgatom a híreket,
de hamar abbahagyom,
nonszensz, milyen baromságokban
hisznek egyesek,
s itt megállnak a gondolataim egy
pillanatra, mert nem jut eszembe, 
hogyan magyaráznám meg
a nonszensz jelentését,
a gugli meg tekerni nem akarom, 
így marad a nonszensz,
miképpen az is ostobaság, 
hogy nem papíralapú, 
friss, ropogós lapokat
olvasgatok, mert
utolért a gyors információáramlás,
nahát, ki gondolta volna ezt
akár harminc éve,
s, vajon, mi történik harminc
esztendő múlva? 
Bizonyára nem leszek, 
ki a fene akar addig élni,
míg majd az akkori 
egészségügy le sem szarja,
miképpen a mostani
sem működik, és nem lesz
nyögdíj meg újság sem
papíralapú, hanem globális
egészben pusztítja majd az 
emberiség magát akkor is,
feltéve, ha lesz még olyan, 
s az elhunyt gyermekem
valahonnan egy karosszékből
nézi, milyen volt a világ,
mikor még Isten vigyázott
a rendre, s édesanyja
pedig a gyászban megpihent.
*
 
Akkor talán megértem én is,
micsoda képtelenségek
lepték el e glóbuszt,
s mindehhez nem kellett
biológiai fegyver sem
az új népvándorlások
korában, elég volt
egy értelmetlen baktérium
lázadása vagy talán
a föld fordult ki a sarkaiból teljesen… 
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. március 26.
 
 
Gyere már haza, haldoklik lassan a tél is…
 
Gyere már haza, haldoklik lassan a tél is...
Tavasz lesz, s te újra tervezhetsz...
Tervezel most is valahol,
Csak éppen minden rajongásod
egy urnában lángol.
S be is falaztunk a felirat miatt...
Hogy az emberek milyen telhetetlenek!
Miért nem elég nekik egy fa például
vagy egy picinyke virágmag?
Nem! Tűz kell, mert élnek.
Nem tudom, mi a fenének
ennyi minden: például mécses
és koszorúk meg váza...
Látod te egyáltalán mivé lett
mozdulataid árja meg tekinteted
barna őszintesége,
s megnyugtató szelídsége?
Nem tudhatod, mert be vagy zárva
és nem viszünk ki többé a napvilágra,,,
Tudod, mit? Felejtsük el szépen
a halálosdi játékot, s rajzolj mindent
újra, de csak azt, aminek benned
él a kulcsa, s el ne menj klassz
fényeket csinálni Szerbiába,
s Pécsre se tedd be többé a lábad,
valahol itt kaphattad a halálos kórt,
de már nem szólsz vissza,
hogy kár volt, pedig tavasz lesz újra
és játszani kellene meg tervezni
egy hosszú életútra...
 
M. Fehérvári Judit
 
Debrecen, 2017. február 19.
 
 
 
Hiány
 
 
Késő van, belső fényvilág átlibbent a hártya oldalán,
Hártya van, s sötét. Ez a fekete lyuk.
Elnyelt ez az év, a sötét.
De néha a csillagok közül lesimogatja könnyeid egy kéz,
ami már nem fest, díszletez,...
S soha nem ölel, csak volt valamikor rég,
mikor nem 2016-ot jelzett a földi ész.
 
 
Zsófiról álmodtam
 
Az éjjel Rólad álmodtam.
Különös helyeken jártunk,
s üldöztek is bennünket,
nem tudom, kik és miért...
Rosszarcú emberek koszorúja
vett körül, s talán áldozati táncot
is jártak...
Nem emlékszem a részletekre,
de felébredvén azonnal
hívni akartalak, hogy jól vagy-e,
mert álmomban mindketten
meghaltunk, s mégis...
A valóság más utakat
jelölt ki számunkra,
hiszen a sors kegyetlen
lehelete folytán csak én maradtam itt
egy telefonnal a kezemben,
s a számod, a hívott: „átmenetileg
ki van kapcsolva a forgalomból”,
ahogyan én is ebből az életből
Nélküled.
 
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2017. január 8.
 
 
Búcsú
 
Ha meghalni megyek,
nem viszek mást magammal,
csak iratokat és fotókat Zsófiról.
Ilyen egyszerű volt az életem,
s tudnia kell róla a Kaszásnak is,
ha meghalni megyek.
 
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2017. január 6.
 
Sors
 
Meghalt a férjem,
elment az apám,
elhunyt az anyám,
elillant a lányom,
maradtam én...
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.