Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Remete 2. rész

2010.03.21

 

 

 

 

 

 

1.      1. számú töredék:

 

 

Az idő előtti korokban Kemet földjén emberként éltEM, s néha ellátogattam Deseretbe, ezért amulettem az ANKH életet jelentő varázsbetűket viselte. Nun, az ősvíz hullámait már réges-régen felemésztette Ré, s legjobb barátom Hapi, a bőség istene volt, úgy emlékszEM…

Reinkarnációimban kecses és fürge homoki gazellaként szökelltem, s a lédús harmattal átitatott éjszakai növényzettel csillapítottam éhEM és szomjam egyaránt…

A legénycsorda vezéreként Deseret egyedüli ura sokáig én, a függetlenség voltam…

A fű selyme recés szarvaim egyre csak becézgette, s megmártózván e végtelen lágyságban az istenek vöröses orrcsíkkal adományoztak meg, amelyet úgy szerettEM.

Ekkor még nem is sejtettem, hogy isteni vér csörög bennEM, s létezik egy másik énEM is, akiért újra és újra érdemes megszületnEM…

Öröktől fogva együtt barangoltunk csillagutainkon, s mégis szívEM mélyén a magánnyal éltEM. Vegyes csapatokban vándoroltunk a homokdűnék között, s egy augusztusi időszakban, mikor társaim párjukkal csöndben elvonultak, arra eszméltEM, hogy ideje testet cserélnem.

Éppen tizennégy esztendeje voltam már abban a kiváltságos helyzetben, hogy saját orrüregemmel csillapíthattam vérEM felhevülését, s jaj, volt annak, aki széles patáim elé keveredett, de az időm lejárt.

Önmagamban egyre beljebb haladtam, minden egyes mozdulatom a belső világosság ösvényének megtalálása felé vezetett a tökéletesedés útján. MegérkeztEM. Nem volt szükségem többé sem a hazug látszatokra, sem a mulandó keresésére. Csak egy Valaki adhatott nekEM tiszta látást, egyedül csak Ő, EM. Ehhez azonban emberállatként kellett folytatnom utam, noha Ozirisz verítékéből és Ízisz könnyéből születtEM én is, akár a nagy folyam, s forrásom közel volt Duathoz, a holtak lakhelyéhez.

A Nyugati-sivatag tett időtlenné, és ez előttem éppen oly bizonyos volt, mint ahogyan a kosfejű Khüm formálta Nunt kinyitván hatalmas barlangjának kapuit, amikor Szóthisz ismételten felragyogott az égbolton.

Nun volt a folyosó ahhoz a világmindenséghez, amely körülöttem hirtelen támadt agyagból és szalmából Ptah fazekaskorongján az Ő szívében kelt gondolatokból és a nyelvéről jött szavakból.

A thébai triád kezdetén történt, hogy Muton, Théba legősibb keselyűistennőjén kétnemű lévén eluralkodott a SZENVEDÉLY.

Oly mélyre merült el önmagában, hogy egyre csak a termékeny oázisokat óhajtotta szinte sóvárgón, kéjesen vágyakozva. Maga lett a nőiesség és a befogadás. Holdsarlói kinyíltak, s valamikori homoki gazella szarvai közé befogadván az égitestet, megtelt Ka-val, s Hathorként, a Nyugat Úrnőjeként új látnoki képességek birtokában szórta az intuíció, a kreativitás, az empátia és a gyógyító erő magvait szerte a világmindenségben….

 

…Mint ahogyan Nun a hosszú áradások után oly lassan hömpölyög, úgy úsztak előző életeim is Hóruszajkú kedvesEM nélkül…

Világok pusztulásának voltunk ugyan együttes tanúi, de arra rá kellett döbbennünk, hogy az idő mindig a most, a hely pedig csakis az itt és soha sincs ez másképpen, lehetünk akár istenek, a sivatagban mi sem találunk mást, csak a vöröses homok ragyogását. Az élet pedig alattuk serceg, s hagyni kell, hadd pörögjön örökös rokkája…

A szerelEm tüze azonban maga a perzselés, melynek gondolatai vannak, ezért kellenek az oázisok, hogy szívEMet a levelek alá rejthessEM, míg takaróm sötétjét feloldják a vágyakozások. Belső vándorlásainkra éppúgy nem tudunk felkészülni, mint arra a pillanatra, amikor az élet nyelve idegen hangon szól hozzánk: halljuk ugyan hívását, de nem értjük. Olyan ez, mint a tánc: mozgások és érzések sora, a fejünkben pedig egészen másféle kísértések zsonganak.

Épp azelőtt, mielőtt egy szalmakazal tetején megpillantani véltem a sásmezők uralkodónőjét, Szelkettet valahol egy olyan helyen, amelyet a halandók egyszerűen csak Elephantinének neveznek, belém költözött Min, s nem hagyta hímtagom ernyedni.

A mezők már gyönyörre hívtak, a föld édes gyötrelmekről dalolt, amikor nyakon leheltEM és nem utasította el kitárt kezem, derekamra fonódtak karjai, ajkai végigszántották testem és mocsarakról, áradásokról, ezerszer feltündöklő és lehulló Szóthiszokról zengtek lüktetéseink…

Valahova a messzeségbe vágytam mégis, ahol nem emelkedik ki Nun vizeiből az ősdomb, s nem ismerik Atumot sem, aki saját árnyékával egyesült és Ré sem űzi el a félelmetes éjt…

Ganajtúró bogár alakjában sem ébred újra és újra lótuszvirág ágyából, mert csak éj van, ami nem úszik semmilyen árral, csupán saját árnyékunk birodalma irányít és hátratekint a felperzselt múltba…

 

Folytatása következik

 

M. Fehérvári Judit

 

2010. 03. 21.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.