Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egyperces szösszenetek

2013.07.07

Az időről

Olykor - talán évtizedekkel később, mint az események - vágyunk arra, hogy megoszthassuk akkori érzéseinket valakivel. Belső időnk ekkora forogja magát olyan mélységekig, hogy az abban rejlő kavicsok között a drágakőfény ragyogású különös köveket is megmutatni szándékozzuk. Ez az idő egyszeri. És, ha elmulasztjuk melegségét, soha többé nem lesz életünkben még egyszer ilyen évszak, mert sejtelmes ragyogásában a Phoenix is lángra kap, s egy fél évezrednek kell eltelnie ahhoz, hogy újraszülessen. Emberi léptékkel élve ma van és a mesebeli madarak valamely más dimenzióban szunnyadnak, miképpen lelkünk is…

 

S, mert sosem lehetsz az első

 

előbb-utóbb megszokod, hogy kivárod az időd, amelyet a Sors szeszélyesen neked szán... Persze, mások fejében meg sem fordul, hogy ezért már eljöttél helyekről, s egyszer csak beérik az a pillanat is, amikor csöndben becsukod az ajtód, mert nem kívánod többé, hogy neked mindig akkor legyen időd és energiád, mikoron hiányokat töltesz be és hézagokat pótolsz, mert nem vagy habarcs, de kőszikla sem, így egyszerűen csak fogod magad, s véglegesen félre állsz. Hiszen van saját valóságod és szuverén időd, akkor miért is keresnéd a bajt, aminek a vége úgyis egy végeláthatatlan, kontinuitásában is önmagába csavarodó, spirális és folytonos csalódás…

 

Milyen jó volna néha szétcibálni ezt a világot!

 

És készebbre, szebbre csinálni mindent. Ha kell, szavakkal dörögni és fénnyel suttogni, hogy meghallja az a milliónyi szegénylegény, aki ebben az országban már semmit sem remél…

 

Néha elkap a bizonytalanság

 

s ilyenkor, ha egy őszinte baráti szó, mondat vagy gondolat bölcsessége és tisztessége megérint, a Mennyek Országában érzem magam.

Mert miért is kellene kiigazodnunk személyes létünk minden egyes útelágazásánál, hiszen vannak olyanok, akik régen ismerik azt a térképet, amely nekünk ma még csak „tabula rasa” , amely fel nem fedezett kontinenseket és népeket rejthet, vagy csupán mosolygós vagy éppen rideg arcokat, elnyűtt és a sorsukba beletörődött lelkeket, kik a nirvánáért kiáltanak és nem akarnak már semmit sem, csak azt a bizonyos teljes megsemmisülést...

Egy ilyen helyzetben ki is tudná logikusan felmérni az irányokat, ha nem egy barát, ha nem az, aki valahol valamikor az ősi princípiumok korában egy volt veled, aki ma is érzi minden fájdalmad és rezzenésed, hiszen ettől és ezért vagytok ma is egymásnak, s ennél nagyobb kincset földi ember soha nem birtokolhat.

 

Néha mindenért hajlamosak vagyunk magunkat vádolni…

 

noha oly kevés dologba van valós beleszólásunk, mert a világ kereke nem tőlünk forog, s azt sem hisszük már, hogy a svájci óraszerkezethez hasonlóan mi is egyetlen fogaskerék részt alkothatunk abban a halmazban, ami az emberek világa, mert sokkal inkább elmenekülnénk... Messze szaladnánk mindentől, ami megoszt, szétdarabol, s így aztán közömbösen vesszük tudomásul azt is, hogy vágyunk ugyan a megértésre, a belső beszélgetések kandallómelegséges fényére, de úgysem mi döntjük el, hogy mikor és hol, s inkább hagyjuk is a fenébe az egészet! Baj? Nem hiszem. Az életben nem a fennkölt és magasztos lírai műnembe tartozó óda, hanem egyre inkább a groteszk epika uralkodik, így könnyen elfeledjük önmagunk tükrét, mert József Attila talán még meglátta magát az "égi folyóban", ahol csillagként világított, mi meg csak magunkat ismételgetjük, mert elképzelhetetlennek véljük, hogy SOS jeleinket nem fogadja, akinek szántuk…

 

Ha elfogy a türelmed…

Az emberi lélek is egy szerkezet, melynek rugói sokkal finomabbak a legtökéletesebb svájci órákénál is, fogaskerekei pedig megfejthetetlen módon kapcsolódnak egymáshoz, így aztán, ha valami nem megfelelő dolog kerül ebbe a mechanizmusba, akkor azonnal zárlat keletkezik, s ehhez még az elektromosságra sincsen szükség… Hogy aztán ki és hogyan fejti és javítja meg a hibákat, az is egy rejtély... Felfoghatatlan és dekódolhatatlan, mert emberi…

 

Van az úgy néha, hogy visszahoznánk az elmulasztott időt…

Mindegy, milyen relációban, de kellenének olykor a tegnapjaink, hogy tanuljunk általuk is. Mivel az időutazásnak nem vagyunk részesei, gondolatainkban merengünk néha vissza, hogy mi lenne ma, ha akkor… Egyszerű logikai szillogizmus, amely azonban vágyakat, reményeket generálhat vagy temethet el mindörökre egy-két pillanatnyi ábrándozás után.

Ezért aztán mindegy is az idő, végül mégis csak ma vagyunk felelősek a holnapunkért.

 

Ha közünk van egymáshoz…

ennek a felelősségét is fel kell vállalni minden pozitív és negatív hozadékával egyetemben. Ily módon igaza lehet Exupérynek éppen úgy, mint a rózsájának, meg valahogyan nem is, mert arról a felelősségről Tatiosz már évszázadokkal korábban is ugyanazt írta, mint ama francia író.

Így aztán az élet mégis folytonos körforgás, melyben hol hibázunk, hol nem, de a felelősségünk mindig ugyanaz marad: a rózsáé, hogy egyetlen maradjon akkor is, ha a kis herceg felfedezni vágyik a sivatagot, s lezuhan, mert abban a pusztaságban oly mindegy lesz Tatiosz vagy Exupéry a szerző, a kulcs úgyis a szeretet hatalmának végetlenjében lesz elérhető és megérthető, s úgy vélem, mindez jól van így.

 

A nyelv, mint a lélek forrása

Nem a szem, nem a gesztusok, nem a mimika, csakis egyedül a szavak azok, amelyek képesek rendet vagy káoszt generálni… Attól függően persze, mi van a lelkedben: terheket cipelsz-e vagy boldogságot, az hidd el, úgyis meglátszik a beszédeden, ezért aztán légy konzekvens, fontolj meg jól minden egyes mondatod, mert később visszaüthetnek, akár bumeráng, s mindezekért csakis te leszel a felelős, nem más.

 

Ha megkérdezed, ki vagyok…

csak annyit mondhatok, ugyanaz, mint Te. Ugyanúgy szeretem az évszakok zsongásait, a természet színeit, a hűst a nyárban, a napsugarak cirógatását a télben, a bimbózó élet ébredéseit a tavaszban, az elmúlás fanyar illatát az őszben. Nem hiszem, hogy mindezeknél van fontosabb!

 

Soha ne hidd, hogy egy napon csak úgy a semmiből a kezedben terem a bölcsek köve!

Az élet szakadatlan vándorlás, csak már nem vesszük ezt észre, mert nagyvárosokban élünk, vagy annyira körülvesz bennünket a civilizáció, hogy ionjainkra esünk. Néha pozitívakra, máskor negatívakra, s csodálkozunk azon, hogy napjaink és az életünk is keszekusza, mert bizony ezek a rendezetlen halmazok vonzzák vagy taszítják egymást, de a mélyükön mi vagyunk ott. Égnek áll a hajunk, elménkben fölnyomja a tenziót a mindenféle ilyen-olyan hatás, s mégis arra vágyunk, hogy harmóniába kerüljünk önmagunkkal.

Ahhoz azonban, hogy meg tudjunk állni, hogy fölmérjük, mi a feladatunk, nem elég a szélbe kiáltani és mindent vagy semmit adni és kapni, hanem küzdenünk kell... A barátságért éppen úgy, mint a tudásért, a régiek bölcsességért, de legjobban mégis azért, hogy megtaláljuk azt a stabil atomi formát, amely ellenáll mindenféle kísértésnek és az marad, aminek lennie kell: önmagunknak.

 

Az időről

Olykor - talán évtizedekkel később, mint az események - vágyunk arra, hogy megoszthassuk akkori érzéseinket valakivel. Belső időnk ekkora forogja magát olyan mélységekig, hogy az abban rejlő kavicsok között a drágakőfény ragyogású különös köveket is megmutatni szándékozzuk. Ez az idő egyszeri. És, ha elmulasztjuk melegségét, soha többé nem lesz életünkben még egyszer ilyen évszak, mert sejtelmes ragyogásában a Phoenix is lángra kap, s egy fél évezrednek kell eltelnie ahhoz, hogy újraszülessen. Emberi léptékkel élve ma van és a mesebeli madarak valamely más dimenzióban szunnyadnak, miképpen lelkünk is…

 

Ha bizonytalan Vagy…

A fő okot mindig Önmagadban keresd! Mert mondhat a Világ bármit is, az a fontos, hogy Te ott a legbelső mélyben, annál a forrásnál, amelyből egyéniséged és egyediséged származik, mit hiszel, s hogyan vélekedsz mindarról, ami körülvesz. Vállalhatod önmagad kétségeiddel, de aztán kapsz egy olyan üzenetet, hogy felesleges aggódnod, mert azonképpen vagy fontos, amivé eddig is növesztetted magad. Ezért hát ne terheld felesleges gondolatokkal elméd, hanem csiszold és ápold éppen úgy, ahogyan a lelked is. Miért? Mert így születtél! Ez a te feladatod: utakat találni, s néha a nagy elágazásoknál megtekinteni azt az oázist is, ami fenségessé koronázza léted. És ez a legegyszerűbb! Nem kellenek hozzá anyagiak, de még tudós könyvek sem: néha elég egy kézfogás, egy ölelés, egy mosoly vagy csupán egyetlen szó is.

 

Utak…

Nem ismerem az Embereket… Vagyis azt nem tudom ma sem megmondani, mi motiválja Őket, amikor szeretnek vagy gyűlölnek, esetleg éppen azt gondolják mellénk szegődnek, hogy kísérjenek bennünket az utunkon, s aztán meg sem várva az útelágazásokat, visszaforduljanak, hogy aztán soha ne lépkedhessünk ugyanazokon a kavicsokon...

Szomorú dolog ez: rosszabb a halálnál és rosszabb a büntetésnél, mert egy dolog lehet a vége: bűnhődés. Hogy kié? Még ez is kettős dolog, de mindenképpen az ártatlan Léleké.

Egy gondolat

Ha a Lelkedben nincs ünnep, hiába várod a külső körülményektől, a díszektől, az ünnepi ételektől, hogy megjön az a régi, gyermekkori zamat, nem kopogtat be az ajtódon. Hiába a külső csillogás, még a csillagszóró illata sem lesz a régi.

 

Ünnep

Az ünnep a megállni tudás. Ne főzz, ne süss, ne idegeskedj, ne nézd a híreket, ne hallgasd a mindenféle jóslatokat: sem az államcsődre, sem a személyes életedre vonatkozókat, csak egyszerűen légy! Létezz a világmindenségben, engedd el korlátaid, hessegesd el rossz érzéseid, figyelj a belső csöndedre, s kerülj harmóniába önmagaddal!

 

Egyensúlyban

Ha az élettől valami nem várt kincset kapsz ajándékul, szinte bizonyos lehetsz abban, hogy az ellenkezője is rád talál. És még nem is az idő kérdése, hogy mikor, csak az embereké, akik soha nem tudnak addig nyugton maradni, amíg másoknak és ezáltal önmaguknak is bosszúságot nem okoznak.

Ha nem érted a szavaim, akkor te is egy vagy azon kiválasztottak közül, akik ismerik a lét ősforrását, a szentséget.

 

Nézőpontok

Esküszöm, irigylem azokat az embereket, akik mindig mindenben tudják, mi a helyes.

Egyébként meg sajnálom is őket, mert micsoda katonás belső fegyelemhez kell szokniuk ahhoz, hogy mindig minden körülmények között önmaguk legyenek.
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.