Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Deszkára nem való gondolatok

2010.06.12
Merengések 2008 elején( Egy életérzés margójára )
„Lóorom-dísz a háztetőn –jelez,
Utunk vége még messze lesz.”
(Klujev)

 

     Ez a sorselemző és távoli ígéreteket sejtető idézet Szergej Alekszandrovics Jeszenyin Mária kulcsai című tanulmányának a mottója. Sokat gondolok erre a törékeny alkatú, bűbájálmait papírra varázsoló, szerelmének ásott kútjába zuhanó- s oly módon a semmiben oldódó, mint versében Oroszország, a bíbor róna, mely Rab Zsuzsa halhatatlan fordításában „folyóba hulló égi kék”- költőre. Ritkán szoktam fényképeket nézegetni. Nem szeretem a múltnak ezen zaklatását, sem vádbeszédeit, az előre csízre állított műmosolyokra meg nem vagyok kíváncsi.
     Jeszenyin azonban József Attila Ringatójának csobogásait, tavi csókolásait, a vers mélytudatunkba ásott mozdulatsorait indítja el bennem. Tudom, hogy sorsszerű volt találkozása Isadora Duncan-nel („Mikor az uccán átment a kedves”- álmodná Attila), a mozgás teljes szabadságára építő, s a görög nimfákra emlékeztető, mezítelen lábú táncosnővel, s mégsem tudták egymást szeretettel szolgálni, védeni, óvni. Igaz, világok választották el egymástól őket: a szovjet-oroszországi Moszkváé, s a bostoni Symfony Hallé éppúgy, mint az a 17 esztendő Duncan javára, amelyre még nem érett meg a kor, melyben élniük rendeltetett.
     Kíváncsian fürkészem Szerjózsa tekintetét, s szembeállítom vele Isadora 1903-as képét, amelyen az athéni amfiteátrumban lejti légies táncát. Mintha nem is fotókon időzne tekintetem, mozgóképkockákká elevenednek előttem a fények, s a fekete és fehér kontrasztjaiból ősi fájdalmak tépődnek fel, s egyre csak korbácsolják érzékeim. Akár az a hihetetlen gyorsasággal tükörcserepekké zúzó, s jeges leheletet árasztó, s egyes-egyedül a kicsi Gerdák szíveibe bejutni nem tudó hegy ott – valamely modern Hókirálynő civilizáció és elidegenedés ellenes álma -, 1912-ben, azon a bizonyos hajón.
Szepes Mária írja egy helyen:

    „Benned él párod sajgó negatívja,
    Várod, hogy a varázsszót kimondja,
    „Én vagyok Te”, amely örök sebed begyógyítja.”

     Gyönyörűen csengenek ezek a sorok egy matróna hagyatékaként, noha a Sola Scripturától kezdve Geraldyn át minden lírikus feladatának tekintette, az emberi lét ezen dimenziójának formába öntését. Visszatérve Isadorához, ha szobrász lennék, egészen bizonyosan erről a hontalanság és sorstalanság alázatába ájult nőalakról mintáznám meg a Fájdalom torzóját: mindkét gyermekét örökre elnyelte a Szajna vize, szerelme miatt bolsevik ügynöknek bélyegezte szülőhazája, a szabadság és ígéret országa, Amerika; imádott Szerjózsája elhagyta, hogy haladéktalanul magára ölthesse az öngyilkosok tisztíthatatlan szennyesét. E lepel sötét árnyként követte immár egészen az Út végéig, a francia Riviéráig, ahol is a kocsija hátsó kerekére tekeredő – s az előbb még nyakának oly légies bájt és könnyedséget festő – stólája összetörte, széttiporta a torka mélyén összegyülemlett, s megszületni sosem tudó fájdalomerdőt.
     Mégis, ha Jeszenyinről beszélünk, talán felidézzük magunkban a „Bokraink közt”című költeményt, esetleg elgondolkodunk azon is, hogy mi magunk hogyan tudnánk a XX. század eleji orosz falu és természet népköltészeti hagyományokra épülő szimbolista és avantgárd leírását adni. S két dolgot mintha csak azért sem akarnánk tudomásul venni, mert oly képtelen abszurditású a toposzuk. Ez a szegény, nyílt és őszinte tekintetű fiatalember mindösszesen harminc évet engedte magát játszani, szeretni és szenvedni ezen a földön. Ez idő alatt remekművek tucatjait engedte megszületni ujjai által a szűzies papíríveken, s immáron soha nem tudhatjuk meg, miről álmodott magányos óráiban, s mit jelentett számára az a haza, amely éppúgy kivetette magából, mint Bulgakovot, Paszernákot és Pilnyakot (hogy csak az általam tisztelt legnagyobbakat említsem). A kollektív emberi emlékezet éppúgy nem őrizte meg a modern Jeanne d’Arc, Isadora Duncan arcát, álmait, vágyódásait-, mert én-nek mert lenni, boszorkák módjára inspirálni, látszani és látszódni, kultikusan szabadon csak a léthez tapadni-, mint az igaz tekintetű, vérverejték-várakozású Jeszenyinét.
     Valaha, még egyetemista koromban, összehasonlító verselemzéssel foglalkoztam. Jeszenyin költészetére Simone Weil 1947-ben írt sorával gondoltam: „A földre alászálló ég fölemeli a földet az égig.” Ekkor ismerkedtem meg egy érdekes tudományággal, a hangszimbolikával. Eleinte nagy balgaságnak tartottam, hogy mindenféle matematikai műveletekkel, különböző koefficiensek számítgatásával párhuzamokat vonhatunk költők és műveik között. Mert úgy hittem, s hiszem ma is, hogy a lírikusnál nincs magányosabb alkotóművész. Így műve is személyisége ujjlenyomata. Tehát egyéni vonalak tördelik életének stációit a teljes megérkezésig.
      Aztán a sors mégis úgy találta helyén valónak, hogy József Attila néhány művét összevessem Jeszenyinével. Talán, mert orosz szakos is voltam. Beleláttam mindkettőjük félelmeibe, álmaiba, számkivetéseibe, s abba, hogyan verték gyökereiket valaminek a hiányába, s miért keresték a valódibb valóságot magában a visszateremtésben, melynek kegyetlen munkáját nem engedték ki kezeik közül. Jeszenyin emlékének adózva ekkor állítottam össze az alábbi József Attila mozaikot:

    „Lázban égek mindig – a tömény tűz eléget,
    mióta elmentél – a nagy szürkület lassan elborít.
    Ha eljönnél, elsimulna köröttünk a rét.
    Az meglett ember, ki tudja az életet halálra ráadásul kapja.
    Suttyomban elhagytad szerelmeidből jajongva szült eleven hitedet.
    Majd megöregszel és bánni fogod -
    akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
    Én nem emlékszem és nem felejtek.
    Úgy vártalak, mint a vacsorát este.
    Makacs elmúlás tolja a világot.
    Nem emel föl már senki sem.
    Mert jó meghalni.

     „Sursum corda ad Dominum!” –„Emeljétek fel szíveteket Istenhez!” – hív gyermeki módon a keresztény miseszöveg. E mondat örökérvényű. Még ha meghallván, azonnal nem is asszociálunk a jól ismert példázatra, az isteni csodatételre, s a feltámadás kínjára, maga a mozzanat, a léthelyzet jól ismert a magyar társadalomban, s a magyar irodalomban is.      Tulajdonképpen ezért született ez az írás, s éppen most, a Deszka Fesztivál idején. Egyetlen hét alatt pontosan hét darabot néztem meg ultramodern és hagyományos díszletek között. Igazából elképedtem. Az nem okozott meglepetést, hogy éppen az adott színházi tér melyik részén ültem nézőként, viszont őszintén felháborított a mai drámaírók nyelvi igénytelensége, a profán utcai argó tömény pattogása a színpadon (hozzáteszem, a fővilágosítónak köszönhetően nem egyszer valódi nyáláradat zúdulását is láthattam, ahogyan egyenesen telibe találja az arcom; ettől kezdve nyál-Tyndall-effektus szempontjából is értelmeztem a látottakat). Úgy tűnik, korunk modern drámaírói elfelejtették, hogy a szöveg mindig több, nemesebb, mint amit bármilyen rendezői koncepció képes kihüvelyezni belőle. Mert a textusnak is „holdudvara” van, s az minél mívesebb, annál titokzatosabb is egyidejűleg. Így minden néző más tapasztalatot, hangulatot, emlékeket, megfontolandó bölcsességeket társíthat egy-egy jól megrendezett és eljátszott érzéshez, gondolathoz, azaz az előtte zajló jelenethez.

     Magyarországon a demokrácia évei végre elhozták azt az írói, költői léthelyzetet, hogy végre szabadon meg lehet szólalni a nyilvánosság előtt. Mai drámaíróinknak / tisztelet a kivételeknek, mert ilyenek is élnek és dolgoznak közöttünk „bűntelen”/ csak egyetlen dolgot ajánlanék: felejtsék el végre az évtizedes, kényszerű hallgatások sebeit, a tartós elnyomottságot, a mellőzöttséget, s ne azzal növeljék önbizalmukat, hogy társadalomrajzaikat a már-már obcén trágárságra és a nyílt, s szinte mindenre kitárulkozó szexualitásra építik, hanem csak láttassák az életet olyannak, amilyen. Ha éppen fájdalmas, keserves, akkor annak; ha a halálból vagy csak a tetszhalálból kell ébrednie a lelkeknek, bontsák ki e keservek értelmét csöndes törésekkel vagy közvetve. E beavatkozásokkal is ugyanúgy visszakapjuk a fájdalmak érzését, sőt lehet, hogy az ókori görögök azon pátoszában is részesedhetünk, melynek szemlélése valóban tisztítólag hat ránk is.

     S hogy miért írtam Jeszenyinről, Isadora Duncan-ről és József Attiláról? Éppen ezért. /Idézhettem volna Babitsot is szabadon, ahogyan a Recitatív című versében megfogalmazza, hogy a költemény, akár a tengerbe dobott kavics hullámokat vet, azaz nem öncélú (pedig ez egy merőben más műnem, s befogadói oldala mégis milyen fontos)./ Életüket, s költészetüket letapogatva úgy érzem, valami lezárult, valami megoldódott, visszavonhatatlanul tragikusan, véglegesen. Megdöbbent, megrendít, megráz öntékozló sorsuk, miközben zsigereimmel is tudom, hogy ma is jelen vannak e földön, s magasságaik nem elérhetetlenek, hiszen ezért él az emberben az isteni adomány, a Remény. Nagyfeszültségű emberek voltak mindnyájan. Képesek légköri katasztrófákat támasztani, majd csöndességükkel az elemek haragját lecsillapítani. Csak ennyit, s nem többet, de nem is kevesebbet várok korunk drámaíróitól: pontos nevet adni a dolgoknak, világnyi távlatokat nyitni, s a monumentális hatást „Szépen magyarul” és „Szépen emberül” kifejezni.     


M.Fehérvári Judit

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.