Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1956 alkalmából

2010.10.23

Örökség

„Kiontott véreim, támadó tűz voltunk,
hűs halottak lettünk,
hajnalló hitünkről fegyvertfogó kézzel
tanúságot tettünk.”

(Buda Ferenc)

„Nemzetünk életével játszani nem hagyunk.”

(Kossuth Lajos)

„Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?...”

(Márai Sándor)

„…és a csillagos estben ott susog immár harminc
évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg
susog a homály követeinek útján s kitünteti őket
lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn…
…és ha jön a nyüszítve támadó gyávaság
a rémület hókuszpókusza? – akkor eljönnek ablakod
alá a szegényes alkuvások vénei-ifjai mint mindenre
elszánt hittérítők s beárad a dögszag: a teletömött
gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt szemek
tócsafénye és fénytelen homálya…”

(Nagy Gáspár – 1986)

Ha jól meggondoljuk, mindösszesen három nemzeti ünnepünk van. Felelőtlenség lenne nem szívünkben őrizni őket, hiszen oly sokan szenvedték el a megaláztatásokat, a megbélyegzéseket, s a halált is azért, hogy ma 1956. október 23-ára emlékezhessünk.
Sajnos, felnőtt gyakorlatilag két generáció úgy, hogy az elsőnek történelemhamisítással kellett felnőttként szembenéznie, míg a másiknak csak hébe-hóba meséltek az emlékekről, mert ezt a témát a ködösítések és a tabusítás jellemezte még családon belül is.
Nem beszélve arról a hallgatásról, ami az országunkat elhagyni kényszerülő csaknem kétszázezer honfitársunkat övezte. S ahogyan a magyar nyelvben is váltották egymást a „Disszidens” és „emigráns” szavak, úgy szembesülhettünk mi is az igazsággal.
Krisztusi kort kellett megélnie a magyar történelemnek is, hiszen csak 1989. június 16-án, Nagy Imre egykori miniszterelnök újratemetésén vált világossá a társadalom számára is az, hogy mit is veszített nemzetünk 1956-ban.
Nehezen jutott el a magyarság addig, hogy a hallgatás és a negatív hatások alól felszabadulva 1989 elején elfogadja Pozsgai Imre népfelkelés definícióját, s hogy valóban elhiggye, ismét demokráciában élhet, amikor 1989. október 23-án Szűrös Mátyás kikiáltotta a II. Magyar Köztársaságot.
Az 1990-es pluralista parlamenti választások eredményeképpen pedig hazánk ismét demokratikus berendezkedésű államalakulattá vált, de a felelősségre vonás össztársadalmi szinten elmaradt. Nem célom elemezni és boncolgatni azt, hogy miért kellett volna ennek megtörténnie, csupán jó visszaemlékezni arra a május 2-i országgyűlésre, amely az 1956-os eseményeket forradalomnak és szabadságharcnak nyilvánította.
A mai napon már filmeken - korabeli archív felvételeken és az ifjabb nemzedék rendezői koncepciói alapján -, személyes-és közösségi megemlékezéseken is fejet hajthatunk a Hősök, s a Forradalom előtt, így én csak mementóul idézni szeretnék néhány sort:

„…Nem félt bár tudta hogy hiába
üres üvegtől nem gyúl lángra
a tank s tölténye elfogyott
és nem gondolt a dicső halálra
csodára sem mely égbe rántja
s ragyogtatná mint csillagot
nem félt bár tudta éjszakára
az anyja már hiába várja
elsőször lesz hogy elmarad
gyerekkezével a Dunára
intett s oroszul kiabálta
Szuez nem itt… magyar diákra…
s eltűnt a hernyótalp alatt…”

(Kannás Alajos: Kormos kövek – Róma, 1957.)

„Dalold álomba hű Duna
Partodon nyugvó szeretődet,
Ki élni akart még, s puha
Füvek a sírja fölé nőttek.

Úgy kívánt eltűnni, ahogy
A hang csengése vész a tájba,
Mégis mindenütt ott ragyog,
Mint vizedbe hullt csillagok
Szerte szóródó fénysugára…”

(Tollas Tibor: Csillagok)


M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2010. október. 22.



 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.