Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sziget

2013.07.22

Vannak napok, mikor nem kel fel arcunkon a mosoly,
árapály takarásban marad, hiába szórja forrón sugarait
a kánikulai trópusi nap, az égen a kutyacsillagkép bandukol,
s nincs semmi, ami letörölhetné homlokunkról a gyöngyeit,
csak egy érzés éled: a pokol tornácáé, azé, amiről valamikor
Dante is dalolt... Bár, sohasem olvastam volna azt a könyvet,
de kötelezővé tették, miként a reneszánszot és annyi mást,
persze, olykor jókat mulattam azon az emberen, akinek a
neve oly hosszú és furcsa, de a történelem korszakolását
mégis csak ő kezdte el valahol, s Petrarca, aki az ókorról és
középkorról határozott véleménnyel volt, de még ez is mindegy...
Más kultúrák mennyire érdekeltek bárkit, ki maradt európai?
Nem tudom. Egy szigetre vágyom, egy boldog hétköznapra,
mikor az elektromos áram az életet nem korszakolta, hanem
a kakas hangjára ébredtek nagyszüleim, s a petróleumlámpa
fénye tette az égre az éj madarait, meg a házikenyér illata
a kemence nagyra dagadt hasán, s a sutban cica dorombolta
az álmot szemembe, olyan pántlikás szüretre hívó masnikkal
próbálta elűzni a feketeség félelmét, habár a csillagok fényesebbek
voltak, mint ma, nem űzte őket messze az atomkori Ámor
a gyümölcsök illatában, a vizek hűsében, a föld humuszában,
s az évszakok is olyanok voltak, akár az emberek: hívek és
mindvégig következetesek...
Persze, nem sokat tudok erről a korról, a koporsók
kiterítve feküdtek az asztalon, mikor nagyszüleim felköltöztek
az Égbe, hogy ne lássak igazi falut azután sohasem...


Városi gyerek voltam, s ekkor olyan négy esztendős lehettem talán,
de azoknak a pillanatoknak a varázsa néha bekopog a lelkem ajtaján,
amit nem tudok kinyitni soha többé teljesen, mert egyre rozsdásabb
az a zár, ami a múltba vezet, s néha elgondolkodom azon,
hányféle állatfaj halt ki azóta, mennyi szokás zuhant értelmetlenül
a semmibe, hogy civilizálódjunk...


A fenébe! Hogy milyen hülyének néz bennünket a történelem, a múlt,
hány ember manipulálta érzéseinket a lét nagy színpadán,
s vajon, mennyi keserűség, gőg, s önteltség röhög képünkbe
nap nap után, s nincs sehol az a sziget, az a régi, az utakkal teli...
Ott jártam pedig iskolába, ott voltam először szerelmes, ott dobbant
szívemben minden érzés, s nem hittem, hogy a dolgok fonáka néha
csak úgy önmagától hamis, nem is kell hozzá még csak megjátszania
sem magát, hogy be tudjon csapni, mert a világra felkent gonosztól ilyen...

Tudom, Te most nem érted, mi ez a versem, s azt sem tudod,
neked írtam-e vagy mi ez a pesszimizmus az estben, hol fölöttem
négykarú csillár világít, mellettem az olvasólámpa három szeme,
hátam mögött a TV is visít, no meg itt ez a net és nyár van, az
évszakok rendje úgy tűnik, néhány napra helyre billent...

Ma barackot hoztak meg uborkát, itt árulták házról házra járva
kérdezvén, hogy mennyit is szeretnénk, mert valódi kertből való...
És eszembe jutott a sziget, a gyermekkor, s ettől megértettem,
mennyire ott maradt a legbelső énem a történetem legelején
valahol.


M. Fehérvári Judit


Debrecen, 2013. július 18.
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.